III. FEJEZET.
A második parancsról.
A te Urad Istened nevét hiába ne vegyed. [1]
I. Miért hozott Isten különös törvényt az Ő nevének tiszteletéről?
Jóllehet az isteni törvény első parancsában, melyben az foglaltatik, hogy Istent ájtatosan és szentül tiszteljük, ez a második szükségképen benne van, (mert a ki tiszteltetni akar, megkívánja, hogy őt legfőbb szóbeli tisztelettel illessük és az ellenkezőt tiltja; mit az Urnak Malakiásnál mondott ama szavai is világosan jelentenek:[2] „A fiú tiszteli atyját és a szolga az ő urát; ha tehát én atya vagyok, hol az én tiszteletem ?” mindazáltal Isten a tárgy fontossága miatt az ő isteni és szentséges nevének tiszteletéről külön törvényt hozni s azt határozott és világos szavakkal elénk szabni akart.
II. Mily gondot kell a plébánosoknak e parancs megmagyarázására fordítaniok?
A miből mindenekelőtt maga a plébános beláthatja, hogy épen nem elég e dologról általánosságban szólani, hanem e tárgygyal huzamosabban szükséges foglalkoznia és mindazokat, a mik e fejtegetéshez tartoznak, érthetőleg, világosan és tüzetesen meg kell magyaráznia a híveknek. E gondosságot pedig módfelettinek nem kell tartani; mert vannak olyanok, kiket a hibák sötétsége annyira megvakít, hogy azt, kit az angyalok dicsőítenek, nem irtóznak káromolni. Mert az egyszer hozott törvény őket vissza nem riasztja, hogy Isten felségét minden nap, sőt majdnem minden órában és pillanatban a legszemtelenebbül kisebbíteni ne merészeljék. Mert ki nem tapasztalja, hogy mindent esküvéssel erősítenek? minden a gonosz kívánásoktól és átkozódásoktól visszhangzik? annyira, hogy alig van, a ki, akár valamit elad, akár vesz, vagy bármely ügyet intéz, esküvéssel nem élne és az Isten legszentebb nevével még a legcsekélyebb és haszontalan dologban is ezerszer vakmerően vissza ne élne. Annál nagyobb gondot és szorgalmat kell tehát a plébánosnak arra fordítania,
