tan elfogadására annál hajlandóbbak, minél inkább elvonják magokat a világ csábjaitól s a test gyönyöreitől; amint a prófétánál[1] írva van: „Kit tanít ő ismeretre? és kivel érteti meg a hallott dolgot? a tejtől elválasztottakkal, az emlőtől elszakasztottakkal.”
II. FEJEZET.
Az első parancsról.
„Én vagyok a te Urad Istened, ki téged kihoztalak Egyiptom földéről, a szolgaság házából.”
I. Mit jelent e bevezetés és miféle titkok foglaltatnak benne?
A plébános azon legyen tehát, s a mennyire lehet, törekedjék arra, hogy a hivő nép mindenkor emlékezetében tartsa e szavakat: „Én vagyok a te Urad, Istened,” melyekből megértsék, hogy törvényhozójok maga a teremtő, a kitől mind teremtettek, mind fenn tartatnak, és méltán mondják:[2] „Ő az Ur a mi Istenünk, és mi az ő legelőjének népe vagyunk, s kezének juhai.” E szavakra való éber és gyakori megemlékezés oly erővel bir, hogy a híveket a törvény tiszteletére készebbekké teszi, s a bűntől távol tartja. A mi pedig következik: „ki téged kihoztalak Egyiptom földéről, a szolgaság házából,” ámbár csak az Egyiptomiak uralmától megszabadított zsidókra látszik illeni: mindazáltal, ha az egész üdvrendszer benső mivoltát tekintjük, sokkal inkább a keresztényekre vonatkozik, kik nem az egyiptomi szolgaságból, hanem a bűnnek országa,[3] s a sötétség hatalmából ragadtattak ki Istentől, és szeretett fiának országába vitettek át. E jótéteménynek nagyságát szemlélvén Jeremiás megjövendölé:[4] „Íme eljőnek a napok, úgy mond az Ur, és nem mondják többé: Él az Ur! ki Israel fiait kihozta az éjszaki földről, és minden egyéb földről, melyekre kivetettem őket: mert visszahozom saját földükre, melyet atyáiknak adtam. Ime én sok halászt küldök, úgymond az Ur, és ki halásszák őket,”
