hogy neki bátor harczosként készen kell lennie Krisztus nevéért minden viszontagságot törhetlen lélekkel elviselni, a püspök kezével gyöngén arczul üti. Végül pedig áldást ad neki, hogy megértse, hogy a mennyei kegyelem, teljességét és békét nyert, mely fölülhalad minden értelmet.[1] És ez azok foglalata, a miket a lelkipásztornak a bérmálás szentségéről nem annyira puszta szavakkal és beszéddel, mint lángoló buzgósággal kell megmagyaráznia, hogy azok a hívek lelkébe és legbensőbb gondolataiba oltassanak.
IV. FEJEZET.
Az oltáriszentségről.
I. Miért kell az oltáriszentség titkait a legnagyobb tisztelettel kezelni és fogadni?
Valamint mindazon szent titkok között, melyeket nekünk Urunk Üdvözitőnk, mint az isteni kegyelem legbiztosabb eszközeit, ajánlott, egy sincs a legfölségesebb oltáriszentséggel összehasonlítható: úgy semmiféle gonoszságért Istentől súlyosabb büntetéstől nem tarthatni, mint ha a hívek a legszentebb dolgot, vagy inkább azt, a mi magát a szentség szerzőjét és forrását foglalja magában, áhítat és vallásosság nélkül kezelik. Ezt az apostol nemcsak bölcsen belátta, hanem világosan figyelmeztetett is rá bennünket. Mert miután kijelentette, hogy súlyos bűnbe esnek azok, kik az Ur testét meg nem különböztetik, mindjárt hozzátette:[2] „Azért van köztétek sok beteg és erőtlen és sokan alusznak”. Hogy tehát a hivő nép, miután megértette, hogy e mennyei szentségnek isteni tiszteletet kell tulajdonitni, mind a kegyelem bőséges gyümölcseit vegye, mind az Isten legigazságosabb haragját elkerülje, a legszorgosabban meg kell magyarázniok a lelkipásztoroknak mindazt, a mi annak méltóságát leginkább felderítheti.
II. Miért és mikor rendeltetett az oltáriszentség?
Szükséges lesz e tárgyban, hogy sz. Pál[3] apostol példáját
