BEVEZETÉS.
A lelkipásztoroknak szükségességéről, tekintélyéről, kötelmeiről, az egyházban és a keresztény tan főbb fejezeteiről.
I. Az ember magára hagyatva nem képes feltalálni az igazi bölcseséget és az üdvösségre vezető biztos utat.
Az emberi ész és értelem úgy van alkotva, hogy, jóllehet soknak, mi az isteni dolgok ismeretéhez tartozik, vizsgálatára és megismerésére nagy erőfeszítéssel és szorgalommal magától is eljuthat: mégis azoknak legnagyobb részét, melyek által az örök üdvöt elnyerhetjük, — pedig főképen ezért teremtetett és alkottatott az ember Isten képére és hasonlatosságára — a természeti világosság erejével megismerni és felfogni nem képes. Mert, ámbár az apostol szerint: „a mi Istenben láthatatlan, úgymint örökkévaló ereje és Istensége, világteremtésétől fogva munkáiból érthető meg és látható”:[1] mégis „ama titok, mely el volt rejtve azelőtt minden nemzedéktől”,[2] annyira felülmúlja az emberi értelmet, hogy, ha ki nem jelentetett volna a szenteknek, kiknek Isten a hit ajándéka által akarta kijelenteni a pogányok között e dicsőséges titok gazdagságát, mély Krisztusban vagyon, semmi erőfeszítéssel sem lett volna képes az ember ama bölcseségre emelkedni.
II. Honnan van a hitnek ily fölséges ajándoka.
Minthogy pedig „a hit hallásból vagyon”,[3] világos, mily szükséges volt mindenkor az örök üdv elérésére a törvényes tanitónak
