MÁSODIK RÉSZ.
I. FEJEZET.
A szentségekről általában.
I. A plébános fő gondot fordítson a szentségekről szóló tan előadására.
Noha a keresztény tanítás minden része tudományt és szorgalmat igényel: de a szentségekről szóló tan, mely mind Isten parancsából szükséges, mind pedig igen hasznos, a plébánosban különös tehetséget és gondosságot kíván, hogy annak alapos és gyakori előadása által a hívek képesittessenek a legkitűnőbb és legszentebb dolgok méltó és üdvös vételére és az áldozárok az isteni tilalom ama szabályától el ne térjenek:[1] „Ne adjátok a szentet ebeknek és ne hányjátok gyöngyeiteket a sertések elé”.
II. Mit jelent e szó: „szentség”?
Mindenekelőtt tehát, mivel a szentségekről általában kell szólnunk, magának a szónak jelentésén és fogalmán szükséges kezdeni és különféle jelentését megmagyarázni, hogy könnyebben megértsük, melyik e helyen a szónak valódi értelme. Azért figyelmeztetni kell a híveket, hogy a szentség szót, melyet itt tárgyalunk, máskép használták a világi és máskép a szent írók. Mert amazok a szentség szó alatt ama kötelezettséget akarták jelezni, midőn eskü által bizonyos szolgálatra kötelezzük magunkat, honnan azon eskü, mely által a katonák az állam hű szolgálatára kötelezik magukat, katonai szentségnek neveztetett. És
- ↑ Mát. 7, 6.
