1868-tól kezdve tehát édes-kevéssel lettünk okosabbak e téren, mint voltunk azelőtt.
Jogos önvédelmi tevékenységünket huszonöt hosszú esztendő szomorú tapasztalásai sem voltak képesek a helyzet magaslatára emelni.
Működésünk ma is inkább hasonlít a napi jelenségek szerint váltakozó fejevesztett kapkodáshoz, mint egy a baj gyökeres orvoslására irányuló öntudatos politikai akczióhoz.
Még csak a betegség diagnozisának megállapitásában sem tudtunk egy véleményre jutni ez ideig. Hogy érthetnénk tehát egyet az alkalmazandó gyógyszereknek megválasztásában?
Hieronymi, Wekerle, Szilágyi, Kálnoky, Tisza minduntalan azt hajtják, hogy a baj már régi, a betegség már krónikus. — Mintha csak a felelősség terhe alól akarnának menekülni ezen senki által kétségbe nem vont tény szertelen emlegetésével.
Minden valószínűség szerint a felelet terhének könnyítésére irányuló szándék következménye a hivatalos köröknek azon magatartása is, melynél fogva a kérdéssel szemben rendszerint kicsinybevételt színlelnek, s ha néha napján, elvétve sikerül nekik egy-egy kipattant szikrát a hamu közé szerencsésen visszarejteni: tele torokkal hirdetik és hirdettetik urbi et orbi, hogy az égés megszűnt, a tűz már egészen ki vagyon oltva.
Takargatni akarják a sebet, nehogy átlátszódjék a szomszédba. Pedig ez a leghelytelenebb eljárás, a mit e kérdésben csak követni lehet. Helytelen egyfelől azért, mert czélját
