Igen, mert a magyar nemzet iránti vonzalom — ha ugyan valaha ott tanyázott — egészen kiesett lelkükből, és a magyar nemzeti állam iránt, a mint látszik, nem éreznek egyéb kötelességet, mint azon egyetlent, hogy a külső véletlen által kínálandó legelső alkalommal ismét fegyvert fogjanak ellene.
Előre is képzelem, mennyire fognak bámulni a küszöbön álló harmadik ezer év emberei, midőn egy állam történetét olvassák a második ezredév végéről, melynek polgárai minden lehetőt elkövettek a saját országuk megrontására és különösen arra, hogy a sok tekintetben egyéni boldogulásuk feltételét is képező állami nyelv megismerésének utja minden kitelhető módon elzárassék fajrokonaik elől.
És miért cselekszik mindezeket?
Azért, mert a magyarok ezer esztendő lefolyása alatt egyetlen egyszer sem kisértették meg a nemzetiségeknek egy egységes nemzettestbe való beolvasztását, mint megkisérlették és végre is hajtották a többi európai nemzetek, nevezetesen az angolok, francziák, stb.
És azért, mert nem akarjuk megengedni nekik, hogy naczionálisztikus utópiák után szaladva tönkre tegyék az államot, s ennek romjai között ők is szétzüljenek, eltűnjenek és nyom nélkül elenyésszenek a föld színéről, mint oly sok népfaj elenyészett már az idők folyamában.
Ilyen előzmények után jutott s csak is ezek után juthatott a magyar nemzetiségi politika fejlődése egy egészen új stádiumba 1868 óta — mondhatjuk — egy új irányba, melyet legtalálóbban a visszahatás irányának nevezhetnénk el.
