azon formához ragaszkodjunk, melyet hosszú múlt s a nemzet erkölcsei és szokásai egész lételünkkel összeforrasztottak. Magyarországon ennélfogva — mint Eötvös véli — semmi körülmények között sem szabad túlságosan czentralizálni, mert ez akadálya lenne a nemzetiségek kifejlődésének. Helyzetünk tehát csak oly fokát tűri meg a központosításnak, mely mellett helyhatósági önkormányzatunk számára elég tágas határkör marad fenn.
Visszatérve ezek után előadásom tulajdonképpen-fonalához: meg kell jegyeznem, hogy a nemzet csakhamar beváltotta a koronának 1866-ban ismételten tett ígéreteit, mert a mint létrejött az 1867-iki kiegyezés — az ezzel legszükségesebb teendők elvégzése után —, azonnal a nemzetiségi kérdés ügyének szabályozásához látott és ént végre is hajtotta.
Így jöttek létre majdnem sorjában egymásután az 1868 : IX. t.-cz. (»a görög-keleti vallásúak ügyében«); az 1868 : XXX. t.-cz. (»a magyar-horvát kiegyezés beczikkelyezésérőU); az 1868: XXXIX. t-cz. (»a gyulafehérvári görög-keleti érsekség s a lugosi és szamosújvári püspökségek iránt) és mindenek felett az 1868 : XL1V. t.-cz (»a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában«).
Az 1868 : IX. t.-cz.-ben a görög-keleti román egyház elválasztatott a görög-keleti szerb egyháztól, s mindkettő részére külön-külön autonomia biztosíttatott.
Az 1868 : XXX. t.-cz.-ben törvénykönyvbe iktattatott azon alkotmány, melyet Horvátország irt fel a Magyarország által neki nyújtott fehér lapra.
Az 1868: XXXIX. törvényczikkben a gyulafehérvári gör. kath. metropolia érsekséggé emeltetett s a lugosi és szamosújvári püspökségek törvényesen elismertettek.
