s az minden hajtogatás daczára is nyugodt maradand«.
Világos ezekből, hogy 1848 előtt, sőt még 1848-ban is azon feltevésben jutott kifejezésre a magyar nemzetiségi politika, hogy a jobbágyság, robot és tized eltörlésében és a szabad föld biztosításában, a jogi és politikai egyenlőség kimondásában, a vallási és közoktatási, valamint a sajtó s az egyesületi és gyülekezési szabadság közössé tételében — melyek kétségen kívül elegendő teret szolgáltattak a nemzetiségi egyediségek fentartására és tovább fejlesztésére — teljes és végleges megoldásra fog találni a nemzetiségi kérdés.
S ha meggondoljuk, hogy a magyar nemzet a kereszténységnek és a nyugoti czivilizácziónak tett ezer esztendős szolgálatai, nagy mérvű relatív számbeli többsége és tagadhatatlan kultúrai elsősége fejében alig tartott fen magának egyebet, mint azt az egyet, hogy az állam hivatalos nyelve a magyar legyen: ha mindezeket meggondoljuk, még csak túlzottan vérmesnek sem nevezhetjük a számítást.
És hogy az országgyűlésnek a nemzetiségekkel szemben követett ezen eljárása mennyire őszinte volt, mennyire kizárt minden utógondolatot, arra a legkétségtelenebb bizonyítékul szolgál azon tény, hogy az 1848 : XXVI. t.-czikkben már előre ki lett mondva még az is, hogy a megyék a közelebbi országgyűlésen népképviselet alapján lesznek újra szervezendők.
Az előrebocsátottakban körülírt általános felfogástól, mint már megérintettem, csak Széchenyi, Deák, Wesselényi és Kossuth tápláltak némi-némi részben eltérő véleményeket. A »legnagyobb magyar« lassúbb és
