Tudjuk azt is, hogy a kedélyhangulat ragadós portéka, s ennélfogva könnyen áthárul a környezetre. Vannak emberek, kik azt állítják, hogy az örökösen irritált magyar-román emiszáriusok ánimozitása olykor-olykor már is érezhető kezd lenni Románia politikájában. Én nem mondom, nincs is közöm hozzá; de a legőszintébben sajnálnám, ha az ifjú román állam a folytonos ingerlés és izgatottság közepette koczkázatos experimentácziókba sodortatnék, vagy más inczidensek által fokozatos fejlődésében akár csak rövid időre is megzavartatnék.
Visszatérve ezek után oda, honnan kiindultam kijelentem, hogy részemről igen súlyos hibának tartanám, ha csak egyetlen eset is fordult volna elő olyan, melyben valamely magyar-román embernek, vagy akár másnak bármely hivatal iránt támasztott »jogos és méltányos igénye« ki nem elégíttetett.
Másfelől meg kell jegyeznem azonban azt is, hogy szerintem a hazaárulókkal jutna egy sorba azon magyar nemzetiségű választópolgár, s hogy nem a miniszteri széken, hanem egyenesen a vádlottak padján, vagy a jobbik esetben a Lipótmezőn lenne helye annak a magyar miniszternek, aki tudva és készakarva közrehatna arra, hogy bár csak a magyar államhatalom legcsekélyebb részecskéjének gyakorlása is, akár egy órára oly egyénekre ruháztassék, kik lelkükben és szívükben a magyar nemzeti állam megsemmisítésére törnek.
A szatmári, tordai, nagyváradi stb. demonstrácziokat elítélte minden komoly magyar ember, daczára annak, hogy azokhoz esetről-esetre a magyarság ellen intézet provokácziók szolgáltatták az impul-
