tisztább világításba helyezte, és a kérdést már igazán nem tudom hányadikszor egészen új alakba öltöztetve állította elénkbe.
Úgy látszik tehát, mintha annak az 1892-iki bécsi utalásnak még is lett volna valami negatív haszna. Az a haszna t. i. hogy a román nemzeti párt egy-ideig még legalább a jövendőben is adós fog maradni a dualizmusnak általa már régebben kilátásba helyezett fejtegetésével.
Az 1891-iki bukaresti emlékirat és kivált az 1892-iki viszonválasz (Replika) szerint, a román nemzetiségi mozgalmak czélját egyedül és kizárólag az osztrák-magyar monarchiának szabad monarchiai szövetséggé való átalakítása képezi; mely szövetségben a román faj egyenrangú és jogú tényező lenne a magyar fajjal. Ily módon lehetővé válnék aztán — mint a »Replika« szerzői mondják— a román nemzetnek az állami kötelékben való békés megmaradása, s ezzel egyszersmind Magyarország jövendőbeli biztonságának szilárdabb alapokra fektetése.
Azon czélzatot, mintha az osztrák-magyar románoknak a román királysággal való egyesítése is helyet foglalna a román áspirácziók keretében, egyértelmüleg és a legnagyobb vehemencziával tagadják ugy az emlékirat mint a memorandum, a replika mint a liga. A »dakoromaniát« és a »Romania irredentát« szerintük éppen úgy, mint a »pánszlávizmust« és »pángermánizmust« a magyarok találták ki, hogy azoknak révén a kitűnő és becsületes nemzetiségi erők nagy számát a közügyektől eltávolithassák.
Annyit azonban nagy kegyesen megengednek az
