felé kergettek bennünket. A hullámok egymásután belecsaptak a csónakba, amely megtelt vízzel. Már térdünkig ért a víz, karjaink elfáradtak az evezésben és jóllehet minden erőnket megfeszítettük, azt kellett látnunk, hogy hasztalan minden erőlködésünk: a hullámok egyre messzebb vittek bennünket a parttól.
Elhatároztuk tehát, hogy a Szira kegyelmére bízzuk magunkat — számolva azzal a lehetőséggel, hogy a hullámok kisodorhatnak bennünket a déli partra — és minden figyelmünket a víz kimerítésére fordítottuk, hogy el ne sülyedjen a csónak. Hogy szükség esetén készen legyünk, mentőövet vettünk föl. Egymást fölváltva, szinte megvadulva merítgettük ki a vizet a rendelkezésünkre álló egyetlen merőedénnyel. Nem egyszer magas hullám söpört végig csónakunkon és csaknem lesodort bennünket.
Helyzetünk fölkeltette a falu népének figyelmét. Néhány férfi azonnal beszállt egy nagy csónakba, amely a fürdőzők rendelkezésére használatlanul a parton feküdt. De mert csak egy pár evezőjük volt, csak lassan közeledhettek felénk és az egyik evező eltörése nemsokára visszafordulásra kényszerítette őket, ami csak nagynehezen sikerült nekik. Eközben a hullámok az átellenes part felé kergettek bennünket. Pillanatról-pillanatra tisztábban láthattuk a Kizill-Kaya vörös szikláit. Csakhamar fölbukkant az előttük elterülő alacsony part, amelyet alpesi rózsa, fűz és nőszirom nőtt be. A hullámverés lassanként alább hagyott. Megint evezni kezdtünk és hamarosan partra értünk.
Eleddig még nem voltunk a Kizill-Kaya lábánál. Ez a hegy világosvörös színével és szikláit meg mély szakadékait födő sűrű cserjefáival már régóta vonzott bennünket. Azt reméltük, hogy itt nagyobb vadat találunk, mint a Szira túlsó oldalán levő végtelen, egyhangú síkságon. Várakozásunkban nem csalódtunk; sőt, mint később látni fogjuk, itt olyan vadra is akadtunk, aminőre éppenséggel nem számítottunk.
