Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/75

A lap nincsen korrektúrázva


— Hogy magamat siratom ?… Hogy egy lefojtott szerelmi csalódás…. ön ostoba…

— …mit bánom én !… Ön nem értheti meg soha… Hogyan? A boldogságom csődje… boldogtalan szerelem !… nyomorúság… heizugok és gonoszok… nem azt mondtam én…

— Hiszen ők se kellenek már nekem… eszmék koporsói, néma kötetek… Igen, leszek még boldog, ó, leszek még boldog, tudom jól. Odakünt, szorongószivű utcák, remegő fűstgomolyokon tűi, mezők edusznak, érti-e — mezők alusznak, a szürke és ködös, lágy hegyek alatt. Az én lelkem elvisz engem oda és lefektet engem a nyirkos és puszta és szörcsögő homokra és pára párolog ki a földből, magános, kihűlt csillagzatok felé. Kihűlt bolygócsillagok, érett gyümölcsök az égen, lógtak le fölébem : titeket megedzett a sós lé és én boldog vagyok veletek. Szelid temető szitáló ködében fekszem és jegenyék sora beléfoly a temető ködébe. Nem… ne menjen még… no látja… a cirpelő rengetegből egy arc nyúlik felém és elkékült, nyitott szájamra tapad — távoli tüzek sziszegnek még a dombok lankái fölött és akkor megindul szivemből, szemeimből, tüdőm minden rekeszéből megindul a könny és akkor úgy fogom kilökni magamból, öklődve, rángatózva, úgy fogom okádni magamból a könnyet, mint a megroggyant glecserek és a könnyek fortyogó szennye lebugyog a dombok lankáin és ködbe kuszál minden vonalat.