Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/70

A lap nincsen korrektúrázva


és viszkető idegszálaikat tépnék ki rozoga testükből — feketét rendelek és így megy ez órákon át. Akkor meg így szólok magamba: csönd. Vigyázz, az éj közeleg; — mi van még?

— Egyszer, még novemberben, kint jártam a törvényszéki boncintézetben is. Sziszegő gázlámpák alatt néhány orvosnövendék dolgozott, barna, szétvagdalt hullákat metéltek. Hátul, a homályban egy nagy láda állott : ide dobálták be a már feldolgozott részeket, — s a homályban karok és lábak és törzsek kavarogtak a láda bűzös fenekén — s alul, egészen alul néhány vigyorgó és leszikkadt fej, teljesen kiszáradt szemekkel . . . Akkor hazamentem s otthon órákon át ültem a tükröm előtt és néztem az arcom. Elferdült szájam húzogattam és gyötörtem, lefelé, az állam felé… nem akartak jönni… a fogamat csikorgattam… két ujjal fojtogattam a nyakamat… átkozott, …átkozott szemeim… dögöljetek meg… muszáj…

— Máskor emlékszem, simán és szépen sikerült. Temetés, ilyesvalami, egy katholikus temetőben. Sok ember, a pap unottan gajdolva hadarja: „requiem aeternam…” Csatakos ködben a hosszú, hosszú jegenye… allék… Furfangosan várok, mig elmegy mindenki s egyedül maradok. Akkor oly édesen és nyugodtan közelgett… a puha és borús, süppedt homokon hangtalanul mozgattam a szájam és mellemen át daloltam: isten! isten! milyen kevéssé fontos mindez! Istenem, miért csufol-