Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/68

— Igen aztán… nem találkoztunk — miért kérdi? Nem mentem többé hozzá vagy ő nem akart látni többé — mindegy, nem emlékszem. Most már tisztán látom : nem őreá volt akkor szükségem, mikor vacogva vágytam rá hónapokig ez éjszaka után — hanem az emlékére, amit felhasználtam, hogy egy igazabb s hozzám méltóbb, magános kéjt formáljak belőle : az én gyötrelmem kéjét. Hordoztam magamban, csörömpölve jött utánam. Esténkint, a második felvonásban föllopakodtam s behúzódtam páholyok sötétjébe. S akkor megmerevedett s kinyúlt arccal és csukott szemekkel tűrtem, hogy átgázoljanak testemen a vad futamok. Mint valami paripák, úgy gázoltak a futamok és én egészen dermedten és sötéten szóltam le a szivemnek: ezek a borzasztó, dagadó jajgatások. Ezek a szabadulni vágyó, ágaskodó paripák, zűrzavaros, gonosz és kábító káosz, ami szétpattantja az agyvelőm eresztékét: ez az én gyűlöletem, iránta. Ezek a szorongató és kérlelhetetlen daganatok — ez ő. Ő nyomorgatja, döfködi, kínozza odalent a húrokat — ő bugyborékol gúnyos nevetéssel a triangelek között és ő búg és nyög és jajong fel hozzám az oboákból. Egész szavakat vettem ki néha egy elvont hangban: hihetetlen. Három hang egymásután — cis, cis, dé — és ez egy szót jelent, átcikázik az agyamon. Akármit, ezt : jaj : mi lesz, jaj, jaj : — de azért mindig ez lappang benne : nyomorúság. Ilyenkor úgy lövel ki szememből a könny, mint valami égő zsarátnok : — de nem tökéletes a kéj — a