Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/66

A lap nincsen korrektúrázva


űr, keserű haragot érzek a nők iránt, irigylem őket. Gyermekkoromban, emlékezem, dühös mérget fojtottam magamba, mert gyöngédségről 8 udvariasságról beszéltek nekem s intettek irányukban — már akkor meggyülöltem őket. Nem akarok jó lenni hozzájuk — érzem, hogy fölénnyel kell megvetniök az én bús férfi mivoltom. Oértük van minden s mi, mellékterményei a fajnak, csak arra, hogy őket megtermékenyítsük : — az élet gyümölcsei ők, létrehoztak bennünket, mint egy szervet, amire az ő testüknek szüksége van. Leválasztottak örökké élő testükről — s mi gyötrődő, pusztuló szervek nyüzsögve hízunk körülöttük s várjuk az áldozatot — hogy aztán lerohadjunk a földbe, ha koponyánk átkozott tartalmát, görcsös vágyak kocsonyáját, nyomorult agyunkat kilöveltük az ő testükbe. Erti-e doktor úr, mi halunk csak meg, levelek, porzók — a fa, a nő halhatatlan. Borzasztó. Kötéllel a nyakunkon mélységekbe ugrunk utánuk — velük vagy nélkülük — mindig miattuk halunk meg. Egyszer nyavalyásán, vonagló görcsökkel a tüdőmben, vágytam egy nőt — s irtózatos kínokat csomózott torkomba az irigység, hogy szeretem s hogy oly szép s hogy nem én vagyok ő. Ki szerettem volna tépni a száját — s rettenetes volt, ahogy betelt s önmagát csókoló szemei öntudatosan s borzasztó fölénnyel borultak el a kéjben, mikor áldoztam neki s azt hittem, én fogok győzni. Aztán hihetetlen levertséget éreztem és elsötétültem, mint az éj — mikor úgy nyújtotta felém