torkom már szorulni kezd — arcizmaim megnyúlnak s alsó ajkamat előre, kéjelegve, görcsösen mozgatom immár — orrcimpáim remegve tágulnak — halk hörgés bugyog fel a mélyből — ő nyomorúság ! élet nyomorúsága ! — és most kifordult szemeimbe égőn szökik fel s jajongva zuhog le a könny. O, most érzem, zizegve, virgonc szaladással lefut az arcomon — ő boldog nyugalom, rettenetes gyönyör. Erti-e már ?
— Érti-e már? Esténkint, ha megnő ablakom előtt ennek az utcalámpának az árnya és felfut a falon — nesztelenül felszedelődzöm és leosonok. Kerítések vonulnak fel sorban és gyanakodva, összehúzott szemekkel sandítok be üres telkekre, hol rozsdás kölöncök lustálkodnak. Ostoba, pállott üresség. Még nem jött el az én órám. Elhagyott utcákon úgy bánt a csönd, mintha óriási kagyló bongana, keresztülfutom őket és ismert tájakat keresek. Most százszor átélt utcák következnek, gyűlölt és gyilkos vidékek, melyek kikoptak már lábaim alól. Tessék elhinni, alapjában hideg és érzéketlen vagyok: élet és halál iránt egészen megbénult érdeklődéssel, ezek közönyös dolgok nekem. Mi van még? Még néhány üres utca — most boulevard-ok következnek — most szép nők suhognak elő mindenütt. Ohó, értse meg, már dagad és nőni kezd egy gondolat, amibe megkapaszkodhatom. Ez itt: nők, nők. Szép, szép, szép nők. Igen, ez talán az egyeden lehetséges dolog — gondolom újra meg újra. Szép nőnek születni — igen, ez lett volna tedán egyetlen esélyem. Doktor
