Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/56

A lap nincsen korrektúrázva


És akkor a sötétben halványan s derengve először bukkant fel megzavarodott szivemben egy távoli sejtés, hogy van valami a földön, ami fontosabb a csillagoknál s a végtelennél s kietlen ködfoltoknál a naprendszeren túl és hogy a csillagok és a tenger talán valami nagyon buta dolog, velem együtt.

Még valamit mondani akartam. Éreztem, hogy még valamit mondani kell, a kivilágított ablak felé indultam : de abban a percben az ablak kihunyt és elsötétült. Mi ez, mondtam és megálltam. Mi ez, ismételtem magamban dacosan és sürgetően, mi ez, mi ez. Mi ez, suttogtam utoljára oly halkan és oly fajdal' masan, mint az esteli szél, mely arcomba csapott : vacogva és dideregve. Mi ez ? Mi történt ?

Mi ez? Mi történt veled, vékonycsontú, didergő gyerek, ki most úgy tágranyitod a szemed ? Mit állsz itt legörbült szájjal, mint a vadember, ki előtt villám csapott le — ismeretlen, félelmes és fenyegető gonoszság. No jöjj, ne állj itt mit állsz itt az ablak előtt? No jöjj, fussunk, fussunk az országúton, vagy gyerünk ki a mezőre, hallgass ide, beszélek hozzád, ne figyelj arra az ablakra ott, gyerünk innen. Azok rosszak, gonoszak és ostobák : hallod-e ? te kicsim, te édesem, nem méltók hozzád, no jöjj. Ne gondolj rájuk, no jöjj már. Hiszen összeverődnek vékony kis térdeid : mit akarsz itt ? Nézz a szemembe : nem ismersz ? En ismerlek és az egész lelked