Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/55

A lap nincsen korrektúrázva


szabaduló zokogás rohamában fejét karomra hajtja s én lassan simogatom a haját.

A következő percben kint voltam az udvaron. Lüszterkabátomat a lépcsőn gomboltam még be. Atlopózkodtam a ttüsó veranda felé. A gesztenyefa alatt egyszerre megláttam a fényt : az ő ablakuk ki volt világitva. A mellem úgy feszült, vissza akartam fordulni. Egyszerre kinyik az ajtó és a fénysávból a kék ruhát láttam kifordulni. Már akkor tudtam, hogy egyeden szót se fogok szólni.

— Ki az ? — kérdezte riadtan, amint a sötétben meglátott.

— Fricike, maga az? — mondta újból a csöndben.

Nem feleltem.

Még a suhogást hedlottam. Aztán ott állt mellettem egy meleg és puha tömeg.

— Kedves, hát maga még fent vam ? Mit csinál itt?

Nem feleltem. Akkor először hallottam életemben asszonjmevetést. Az arcomat csókolta meg és fejemet pillanatra a melléhez szorította.

— Képzelje, Frícike, megjött az uram, nem is vártam. Most átszaladok borér.

Elgy percre egyedül maradtam. A kéri"tésen néztem keresztül és megláttam a Vénusz csöndes korongját. Elgész testemben csönd volt. Már jött is vissza.

— Na, jójcakát, Fricike, pá — sietett. Az ajtót becsukták.