Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/53

A lap nincsen korrektúrázva


végig haladtam, olyan érzésem volt, mintha bársonyon járnék, valami távoli és homályos dolog emelgetett föl a földről és nem éreztem a testem súlyát.

— Ö szép — mondtam rémülten, abban a pillanatban, amint a paplant fejemre húztam. Emlékszem, hogy ájulásszerű és széditő mámor fogott el erre a szóra : folyékony hűs olajban úsztam. A Tejút volt az, amiről annyit beszéltem. A tiszta és csillagos égen hömpölyögtem keresztül, folytam lefelé.

Egy óra múlva minden átmenet nélkül és egészen váratlanul a következő képet láttam :

Horovetznéval állunk a Dunaparton, a malom előtt. Az asszony előrehajlik és egyszerre halkan, egy hajlékony és lágy mozdulattal, mintha csak jobban ki akarná nyújtani magát, belefordul a vizbe. Utánavetem magam és derékon kapom el. Egy ideig egymás körül forgat a viz. Aztán földet érek. Kiugróm és magam után vonszolom. Szemei be vannak csukva, a szája félig nyitva, csak felső fogsorát láthatom. A vállamra dobom fel, úgy, hogy feje és két keze hátul lelóg. Két vizes térde nehezen rátapad a derekamra. A langyos viz lábszáramon csorog végig. Borzasztó nehéz : nem birom tovább. Lihegve, szándékosan megbotlom és összeroskadok. Ruhája most arcomba gyűrődik, fuldoklóm. Rugdalózom, hogy kikeveredjek ; mindig szorosabban tapad rám a vizes ruha és hörögve hallgatok el.

Ez a kép nagyon megrémített és majd