Csak valami eszembe jutott. Beszéljen Fricike. Ez nagyon érdekes, a Naprendszerrel.
Kinyújtottam a karom és most úgy álltam ott a kerités előtt.
— Az a sötét folt… tetszik látni… azt még nem ismerik… A többiről mindről tudják már, álló csillag-e vagy naprendszer… de azon a sötét folton még eddig nem láttak csillagot soha. Egy luk, amin keresztül valami egészen ismeretlen sötétségbe nézhetünk. De lesz majd egy gép…
És egy végtelen ivet írtam le a karommal.
Lehanyatló kezem a mellét súrolta. Hirtelen elhallgattam. Elbúcsúzott és bement. A veranda lombjai közt tűnt el a világoskék ruha.
Kint a kertben, a baracfák alatt sétálgattam akkor, zsebretett kezekkel sétálgattam és fütyörésztem. A keritésen túl oly mély és ónszinü volt a Duna: csak néha szikrázott föl valahol. A malom ablaka légegzett a tompaságban. Es egyhangúan zizegtek a csillagok : tücsök és csillag, mindig együtt láttam és hallottam őket és azt hittem, a csillagok zizegnek.
— Azt hiszem, most látott valamit belőlem — mondtam ünnepélyesen és megnyugodtam. — Kár, hogy az üstökösökről és az északi fényről már nem beszélhettem.
A kerítésre könyököltem, s arcomat, mely akkor lágy és finom és fejletlen volt még, arcomat odaszorítottam két léc közé. Aztán behívtak és lefeküdtem. Míg az ösvényen
