Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/51

A lap nincsen korrektúrázva


éreztem, hogy remegek. Közbe zavarosan jöttek a rendes képek : végtelen vizlap, csillagos ég mélyében — vizlap, mely távol a csillagokig ér. Repülőgépem, a fehér vitorlás, lassan készült a homályban. Szárnyait szétvetette és úszni kezdett : most a Plejadok csillagképéből vált ki kemény körvonala : két kezem ráfeszült a kormánylapátra és a gép feljebb suhant. A bolygók halvány korongja nagyobbodott. Különösen a Neptuné : tudtam róla, hogy gomolygó ködökből áll, viz és szárazföld még nem vált szét laza, óriási tömegében és sürü páráiban fantasztikus árnyak nyújtóznak. Messziről a Nap : egy derengő csillag, átrémlik a ködön. A Föld pici, gombostünyi hunyorgás, mély bol- tozat távolában. S akkor először fogott el valami nehéz, idegen fájdalom, hogy oly messze van, oly messze és megdöbbenve jutott eszembe az okos és erős száj, melyet otthagytam. Szivem elszorult és elhatároztam, hogy másnap a Tengerről és a Csilleigokról beszélek majd Horovetznének és hogy beavatom őt.

És másnap este beszéltem a Tengerről és a Csillagról.

Valami szenvedő volt akkor az arcában. Kunt a kertben már aludtak a nehéz barackfák. Els egyszerre, a holdfényben láttam, amint elmosolyodott.

Ismeretlen érzés volt.

— Untatom? — kérdeztem gőgösen.

— Dehogy, — mondta melegen és megkapta és hirtelen megsimogatta a kezem, —