AZ ASSZONY
Tizennégy éves koromban, augusztusban,
esténként a nyaraló előtt sétálgattam Horovetznéval, aki mellettünk lakott és megbarátkozott
velem. Halvány, kékszemű gyerek voltam, és
akkor tengerész akartam lenni. Horovetzné
férje három hétre elutazott, a fiatal asszony
egészen egyedül volt. Fehérpettyes, világos kék
ruha volt rajta, szalaggal a derékon és bő,
nyitott ujjak. Az arca most már csak úgy van
előttem, mint egy tojásdad, kicsit sárgásfehér
folt, pár halvány és derengő vonallal alul —
egyebet alig látok belőle. De akkor nagyon jól
ismertem és néhány nap múlva nélkülözhetetlen
alkatrésze lett annak a ködös, rejtelmes képnek,
amit Világról és Jövőről festettem a szemeim elé.
Különben, azt hiszem, szép volt. Talán az ő szája körül láttam először azt a fölényes és öntudatos vonást, amit azóta minden asszonyi arcon keresek. Akkor magamban ezt a vonást okosságnak neveztem, mert még nem tudtam, mit jelent. Tizennégy éves voltam és úgy volt, hogy kimegyek a tengerre, nagyon messze, minél messzibb.
Tulajdonképen, most már bevallhatom (néhány év óta úgy kezdem érezni, már nem igen lesz belőlem tengerész), tulajdonképen az
