a padon és ülsz tovább. Az állad leesett és nyitott szájad és hülyén feketéllik. Csak a szemeidben van még valami kifejezés s állati szomorúság, mint a lovakéba. Nézel magad elé a földre. Izzadt, őszülő hajad a homlokodba lóg. Mire gondolsz?
Te szomorú buta állat, akivel így elbántak. Mitől ez az aggodalmas erőlködés a szemeidbe, amint a szél végigsimít az arcodon ? Még feszül-e egy utolsót elzüllött agyad, hogy egy nyomorult kis képet képzeljen a szélről és puha hajnak érezze, ami megsimogat ? Begörbült ujjaid közt érzel-e még egy ruganyos kis fülcimpát, amin félve babrálsz ? Te nyomorult, te rongy. Haragszom rád, tudod ? Elárultál minket, neki, a mi ellenségünknek. Most újra tudni fogja, hogy az ő döfése ilyen halálos. El kellett volna bújnod, takarás mögé, mint a jó katonának, mikor érez- ted, hogy talált. Nem szabad megtudni neki, hogy megölhet minket : nem szabad megtudni neki, a senkinek, az ostobának, a gonosznak. Értetted ? Mit meredsz rám könyörögve ? Erőlködj kérlek, erőlködj, hogy ezt még megértsed. Hallod, erőlködj.
Ó, nyomorult, hadd abba. Ne kínlódj, nem bántalak : hiszen végtelenül szánalmas vagy. Legyen úgy, ahogy akartad : — mit tegyek veled? Hunyorogjon hát kihamvadt agyadban az ő elbízott szája, amin élők lak- mároznak most és nyöszörögve remegj hát, mikor végre kinjrűjtják összehúzódott kezeid és lábaid. Ott fogsz feküdni, rossz gyerek, te, aki
