Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/45

A lap nincsen korrektúrázva


Nem. A lábai hosszan és feketén nyúltak lefelé, valami homályba, mintha iszapba mártotta volna őket. Látta a mellényét és az óraláncot a mellényen. A két kezét, amint a rémülettől gémberedve lóg. Följebb a kabát két gombját . . . és még egy darabot a nyakkendőjéből . . . De azontúl semmi. A nyak már ködbeveszett. Es több nincs.

Az úton . . . az úton vesztettem el valahol — motyogta és botorkálva megindult megint.

Kétoldalt sietve visszahúzódott a hegyoldal. Néhány cemény sáv szegte még be az eget és mélységes szomorúság.

— Az úton . . . az uton . . . mondotta mégegyszer.

Egypár gyors lépést tett előre, majd lihegve megállt. Rosszakaratú és makacs göröngyök kapaszkodtak előtte fel a kocsiutig. Már egészen homályos volt, csak az ösvény látszott fehéren és szabadon és üresen. Baljóslatú alakja, amint újból végigtekintett rajta, most oly hosszú és fekete volt, mint egy ijesztő dorong, aminek leverték a tetejét. Egyszerre páni erővel fogta el a borzadály. Még nem merte kimondani, félt, hogy elájul. Aztán egyszerre tört ki a tüdejéből.

— Nincs fejem! — ordította.

Zűrzavaros lárma kavargott föl körülötte. Szürke hullámok tolakodtak, összeverődtek, nekimentek és fölemelték.

— Na ne . . . mondta még és süket fahangon nevetett, mint mikor egy álmot akarunk