Ezt a sajtot szeretem, ez nagyon jó, nehéz sajt. Bemenjek? Huszonötért lehetne venni és majd otthon, titokban megeszem. Szeretnék sokat enni ebből a sajtból, mielőtt meghalok. De úgy, hogy ne vegyék észre. Valami kapu alatt. Hiszen nem tart már sokáig, ugy-e nem tart. Én Istenem. Én erős Istenem.
Én erős, nehéz Istenem. Nehéz vagy, nem birnak el a vállaim, kérlek, távozz el tőlem. Régi dal, régi dal, régi dicsőségről. Régi, régi, régi dicsőségről. Régi, régi. Ez a zümmögés nem jó, ezt nem teszem többé. Akkor nyolc éves lehettem, mikor dongókat pléhskatyulyába tettem, üvegfedél alá és alul forraltam a pléht. Az a dongó zümmögött igy, élesen és széditő sebességgel pörögve a forró lemezen : aztán hirtelen elhallgatott, egy éles hanggal, mint mikor kést húznak végig üvegen, meggebedve, beledögölve a kinba. Igy fájt hát akkor annak a dongónak, mint nekem. Mint nekem most. Mint nekem most. Mint nekem most.
Ugy-e ezek mind hazafelé mennek már a hivatalból. Délután van és ők délelőtt már dolgoztak, már elvégezték a munkát, ők túl vannak, feléjük a kész és barátságos alkony közeledik már. Én délután keltem fel és délután születtem. Már akkor minden be volt fejezve, délelőtt felépitették a házakat, elfoglalták a helyeket és megnevezték a nevüket. Jaj, jaj, jaj annak, aki délután kel fel. Nézzed, a délutáni nőket : ők délelőtt leányok
