Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/41

A lap nincsen korrektúrázva


visszamaradt. Elhallgatott és feküdt. S a sötétségből s az ágy kemény deszkáiból akkor először fujt elhagyott, özvegy tagjai közé az otromba és éles halálfélelem.

II.

Délután kelek föl s az utcára mék. Három lehet.

Ez a meleg fülledt már is bevégzet, a szelek elaludtak. Hova menjek? Milyen fáradt vagyok. Egészen mindegy, a körútra jutok-e ki, vagy a Dunapartra. Nem, az Eskü-tér felé nem megyek, ott megint az a tompa hangulat vár. Ott jártunk akkor.

Nem, nem, nem, nem, nem. Nem kell. De mire gondoljak akkor ? Borzasztó, valamire mindig gondolni kell. Ha alszik az ember, akkor nem, de aludni rettenetes. Egész délelőtt aludtam és most megint azt érezzem, mint mikor kinyitottam a szemem?

Balog, Balog, Balog. Balog hirdet a lapokban is, nem tudtam, hogy ez ott van. De hiszen ez engem nem érdekel. Engem nem érdekelnek ezek az emberek. Miért fájtok nekem, miért fájtok, miért fájtok. Valamikor ezt meg is irtam, milyen ostobaság volt tőlem. Most milyen nehéz a szivem, hogy hiába irtam meg, mert hiszen ez nem segít rajtam.