hajszálnyit rándulna kezem vagy a szemem akkorát rebbenne, mint egy szúnyog szárnyának csapása: — úgy robbanna rám, mint kipattant acélrugó s egyetlen harapással szétmorzsolná a fejem. De én ezt tudom. Szegény, ostoba, ostoba oroszlán !
Én ezt tudom. Most fölveszem a keztyüt : egészen lassan és nyugodtan. A szemeimet mereven le kell szegeznem a porondra és ugyanolyan mozdulattal kell, hogy visszalendüljek. Fekete bőrkeztyü, három gombbal. Ismerlek. Ha már egyenesen fogok állani majd, parfümöd orromba csap : tudom, milyen parfüm : Coeur de Jeanette. Ezt külön kell megfigyelnem majd.
Most háttal vagyok a másik párducnak és néz. Még lassabban kell mennem, mint ahogy elhatároztam, mert bársonyos talpát egy lágy, egy gondolatnyi, egy nesztelen árnyalattal beljebb húzta s fényes agátkarmait könnyedén felemelte a levegőbe. A következő másodpercben, ha addig tudom még akarni, tudom akarni ezzel a feszüléssel ezt a halálfekete csöndet körös-körül . . . ha a második páholy ötödik fülkéjében az a fiatal, cataniai leány nyitott, eltorzult szájával addig el nem ordítja magát . . . ha meg nem botlom ebbe a kis halomba itt a lábam előtt és ő felsége el nem ereszti azt a bársonybojtot, amit görcsösen megragadott a kezével, amikor lejöttem . . . akkor én a következő másodpercben a rácsnál leszek.
Lassan, nyugodtan megyek fel a lépcsőn. Zavaros ordítozások süvöltöznek, tolakodnak
