volt az izgalomtól, gomblyukában vörös szegfű égett. Szórakozottan rázta meg kezemet, aztán nyitott szájjal fordult vissza a szinpad felé. Leültem mellé és kezembe vettem a látcsövet.
— Esik a hó, — mondtam.
— Igen, — súgta fojtott és forró hangon s halkan nevetett, — a hó lerakodik majd a hajára, mikor hazamegyünk. Nézzed most, ennél a mozdulatnál, amint szembefordul a csábítóval. Ez az asszony. Neki irtam a darabot, azt hittem, én ajándékozom meg vele s most ime, most úgy adja vissza nekem, mint valami új és ismeretlen ajándékot : életet a halott és holt anyagért cserébe, amit tőlem kapott. Ez az asszony. A szeretőm. Nézzed, azt a nedves és bódult árkot a szája körül. Ez azért van, mert ezen az estén az enyém lesz, — ezt játssza most is a szinpadon.
— A hó elfödi ezt az árkot.
Nézzed. Ő a mámor és a dicsőség. Elakadt torokkal és gyönyörtől kifordult szemekkel mered rá ez a bolond tömeg is. Nem látod : ő az élet és ő a diadal. És én vagyok a szeretője. Így számitottam ki, ravaszul és szivósan harminc év emésztő lázában, így számitottam ki ezt az órát ; forró bársonyokkal és tapadó selymekkel, melyekbe villanylámpák fehér tüze és csiklandozó zeneütemek törnek. Selymekből, bársonyokból, ájuldozó muzsikából és forró parfümökből úgy épitettem harminc évig a dagadó lépcsőt, hogy végre elérjek az ő meztelen bőréig és megcsókolhassam. Így
