De milyen jó lesz elfelejteni, milyen jó lesz, milyen jó lesz neked elfelejteni ezt a görcsöt a szivedben és azt a görcsöt a sárga szobában, milyen jó lesz.
De fuldokolva és köpködve kűzködött és fújta szerte a havat, amit belegyömöszöltem. Átkozódott és sipoló kusza szavakban valami olyasmit hörgött, hogy most már tudja, én szeretem a szinésznőt, én akarok elmenni hozzá holnap, azért csaltam őt el szánon és azért akarom megölni. Aztán megnyugodott és elfelejtette ezt a nevetséges vádat — széthúzódott a szája és szégyenlős mosollyal nézett rám — és én mondtam szánakozva „hát nem jobb volt ezt elfeledni ?"
Egy lábbal emelkedett a hó. A mentőkocsit egészen a klinikáig kisértem : átmentem a folyosókon és beléptem a műtőterembe. Az egyik asztalon ott feküdt már a filozopter, akivel félóra előtt találkoztam. Szájpadlásába ment a golyó és most vaspecekkel feszítették ki a száját, hogy a kutasz hozzáférjen — nem lehetett elaltatni, éhezéstől elgyöngült szervezete nem birta ki a kloroformot. Két asszisztens fogta a fejét : a tanár csendben dolgozott a szétmarcangolt fejben. Odaléptem. Mikor kifordult szemei megláttak, hirtelen abbahagyta a vonítást, mintha elvágták volna. Egyetlen rángás futott át a testén.
— Beszélj, — mondtam és marokrafogtam a szivét. — Hallgatlak.
A szív görcsösen vonaglott kezeim között,
