JÓ VICC
Havazni kezdett, de csak úgy óvatosan: egy-két pihe ámolygott a hideg levegőben. A puhakalapos és őszikabátos fiatalember, aki később a jó viccet kigondolta, egy óra előtt a jó viccel még az utcán sétált, egy kicsit borzongott és odasimult a szeretőjéhez. Máskép semmi baja se volt. Egy kicsit ideges lehetett és nyugtalan, talán nagyon sokat beszélt, fel volt hevülve, a szemei vidáman és ravaszul csillogtak. Azt magyarázta a szeretőjének, hogy mennyivel jobb így, mióta együtt lehetnek: a nyugtalanságok és féltések elmultak. Vidám volt. A szeretője rejtélyesen mosolygott; drága és bódító arca a púderes fányolon keresztül nedvesen és csodálatosan meredt maga elé.
– Előbb még sétálunk egyet, jó? – hadarta a fiatalember, aki később a jó viccet kigondolta. – Lemegyünk a vasúti hidig, aztán egy kerülővel haza, hozzánk.
Es a fiatalember, egy félórával a jó vicc előtt, szenvedélyesen rántotta magához a szeretője karját, amint kicsit borzongó agyvelejében a puha szoba feltűnt, a puha pamlag és a fehér karok, kinyújtva, a pamlagon. Elhallgatott és szorongva gondolt a boldogságára.
Aztán megint hadarni kezdett.
— Látod, erre jártam mindig, itt kerestem
119
