megkérni ennek számára, Mari kisasszony kezét.
Ignácz ur a megkérés alatt, hol oldalához, hol melléhez kapkodott, mintha nyilallásai rohamosabbakká váltak volna, majd köhögésnek adta magát.
Hagyjuk ezt, kedves komám uram! szóla végre komoran; tisztelem, becsülöm a kérőt, s az ifju Avart is; de leányomat, mig élek, meg nem kapja soha!
Ezen nyilatkozat, azóla nevetve Jávor, kissé csiklandós az ifju párra nézve; könnyen kísértetbe jöhetne ohajtni, hogy minél élőbb költözzék el komám uram a dicsőültekhez; mert a szerelem, kivált olly lelkeknél, mint Marié és Bálinté, nem kámfor, hogy egyhamar elpárologjon!
A leány engedelmességre született, mond Ignácz; s abban neveltem Marimat is; tudatni fogom vele szilárd határozatomat, s ő engedni fog.
S egész életére boldogtalan leend!
Hogy is ne, komám uram? A leányi sziv
