Ambrus, ki nem tudá, hogy Balázsnak ezen gazdagon megsujtásozott mondókája – melly egykori oskolafalak körüli forgásának olly kiáltó jelét adá – olly járomszege neki, mellyel a faluban körül-belül kilenczvenkilenczet fogott már be hymen gyönyörteljes igájába, nyitva felejtett szájjal csodálta a szónoklat e remekét. Rája Erzsi, a szemlesütött menyasszony felelt, szemérmesen megvallva, hogy a szerelem horgán az ő szivecskéje is rángatódzik; minélfogva megigéztetvén Bakator Ambrus uramnak látható és nem látható szép tulajdoni által, eltökélé magában, vele karöltve lejtni le az élet kajla, s egyes személynek nem kevéssé göröngyös ösvényén, sat.
Uj álmélat, e körmönfont beszédre, Bakator Ambrus részéről, ki most némi hátborzongással eszméle, hogy a két fél takaros szónoklata után, illenék neki adnia meg az omne trinum perfectumot, s kétkedék, ha sikerülend-e neki felülmulnia, vagy legalább fölérnie remeklő elődjeit. Már akár mit ad isten,
