mellyet már a bölcs természet arra vezet, – első éveiben gyámoltalannak, a későbbiekben pedig számtalan, egyes erőt meghaladó szükséggel küszdőnek alkotván őt, – hogy egymás segélye nélkül el ne lehessen: ha még olly angyali érzelmü lények is, mint Katinkám, szivet csuknak az emberiség és keresztyénség legelvitázhatlanabb kötelessége elől? Képzeljük szeretett Juliskánkat e kisded helyébe –
Az más! vága közbe, noha lassudott hangon, Lucza.
Nem más, jó napácskám! legbiztosabban hozhatunk itéletet más sorsának súlyairól, ha azokba önmagunkat gondoljuk belé. – De nem sürgetlek, kedves Katinkám! mit nyerne kisdedem olly keresztanyával, ki beavattatásával sem hajol szivélyességgel feléje? Azonban Juliska leányom szivecskéje még tabula rasa, mellyre a világi, szenvedelmek még nem véstek semmit; gyűlölet és szeretet szunnyadnak még abban! Ő legyen a keresztanya, a keresztapa én leszek!
