– Tetszik hát! – felelt.
És nevetett a szemtelen.
– Eh, veled nem lehet beszélni!…
Később pedig, az éjjeli sötétségben, mikor azt hittem, hogy már alszik, egyszerre megszólalt:
– Különben nem tudom, mit tartozik rád ez az egész eset? Nem bántott téged senki.
Elbámultam ezen az impertinencián.
– Te talán azt hiszed, hogy miattad történt a nagyhírü lovagias mérkőzés? – kérdeztem gyanakodva.
– Igen, azt hiszem, hogy miattam történt, – felelt határozottan.
Nem tudtam kiérezni a hangjából, tréfál-e, vagy komolyan beszél? De mintha elgondolkozva s kevélyen mondta volna ezt a pár szót.
Attól tartottam, hogy Fröhlich néni még ébren van s nem firtattam tovább a dolgot. Számítottam rá, hogy ha majd magunkra leszünk, közlékenyebb lesz; úgy történt, ahogy gondoltam.