és gyalogos állománya, se a cigányzene szította szenvedelmek, se a Kékessy Andor színművész úr tíz lépésnyi távolságban csillogó cilindere, mely hősünkre nézve a nyugati eszméket, Hauptmann Gerhártot, Ibsent, Sudermannt, Planquette-et és Varneyt, sőt magát Párist jelentette.
Ebben a pillanatban két fiatal hölgy haladt el mellette, gyorsan, könnyedén, mint egy fecskepár. Olyan váratlanul surrantak el az oldala mellett s olyan messze jártak a legközelebbi villámos lángtól, hogy az arcukat nem láthatta, de leheletlen volt a járásukat meg nem ismernie. Odébb Kékessy úr tisztelettel köszönt nekik s a hölgyek lej biccentve fogadták az üdvözlést.
— Ezek az én szinész-kisasszonykáim, — szólt Vidovics Feri magában — akik úgy hasonlítanak egymáshoz, mint két vadgalamb. Vájjon csakugyan olyan vadak volnának-e? Nem hinném. A művészet jelentékenyen szelídíti az erkölcsöket; legalább a régiek így tartották.
