– Mira, édes Mirám, nézzen a szemembe és hallgasson rám.
A lány szót fogadott.
– Ha maga nem szeret engem úgy, mint ahogy én szeretem magát, akkor őrültség az, amit most teszek. Mert akkor, ebben az órában, örökre elveszítem magát s elveszítem még az emlékeimet is, azt a vigasztaló tudatot, hogy akit szeretek, nem gyűlölettel, nem megvetéssel, hanem jó szívvel gondol rám. Ha nem szeret úgy, mint ahogy én szeretem magát, akkor, ebben az órában, meg fog gyűlölni s ezentúl nem úgy fogok eszébe jutni, ahogy eddig, hanem mindig úgy, ahogy ma, ahogy utóljára látott… Mert, meglehet, utóljára beszélünk egymással, édes kis Mirám, életem, szerelmem!
A lány rémülten tekintett rá. Egy órával előbb még reménye se volt rá, hogy látni fogják egymást. Most, a váratlan viszontlátás órájában, csak egy gondolata volt hogy: újra elveszítheti.
