Amaz nem felelt.
Gyalog mentek vissza a városba s míg megkerülték a pályaház előtt álldogáló kocsikat, mind a ketten hallgattak. A sétatérhez érve, Sugár Mariska rátekintett a fátyola alól. Úgy hallgatott az most is, mintha az orra vére folynék.
– Helyes kis személy volt, az igaz – merengett Sugár Mariska, olyanforma hangon, ahogy a temetőből hazatérők beszélgetnek az elköltözöttről. – Szép, kedves teremtés s ami nem utolsó dolog: jó, derék leány. Hanem azért ne féljen Feri, az efféle gyász nem tart sokáig. Úgy látszik, maga még soha sem volt szerelmes s most azt hiszi, hogy ami nagyon fáj, azt csak sokára heveri ki az ember. Ördögöt!… Olyan ez, mint amikor jól odavágjuk a könyökünket valahová. Az első pillanatban majd kiugrik a szemünk a fájdalomtól s egy perc mulva már elfelejtjük, hogy az előbb megütöttük magunkat. Ma még azt képzeli, hogy mindjárt kiszakad a szíve, pedig dehogy! Ez
