a tükrömben, egy pillanat alatt megértem, hogy az élet milyen rettenetes, milyen igazságtalan, milyen ostoba s ha véletlenül egyedül leszek, keservesen megsiratok egy Mira nevü kis leányt, akit jól ismertem s aki a forró ölelések egy egész világát hordta kicsi szívében. Óh mint fogom siratni gömbölyü kis karomat, ragyogó szememet s egész elveszített életemet!… És mégis így lesz, mert, úgy látszik, ez a végzetünk. Elválunk, soha se is találkozunk többé s talán jobb, hogy nem találkozunk. Elveszítelek örökre, pedig az álmodott dicsőséget, ezer meg ezer asszony irigy tekintetét, a gyémántcollier-kat s királynők kegyes mosolyát, a jólétet s a teljesített kötelesség öntudatát, hercegek hódolatát s a szívek mélyéről feltörő lelkesedés mámorító zaját, az egész világot, mindenemet odaadnám érte, hogy egyszer, egyetlen-egyszer magadhoz szoríts!
És alighanem megértették egymást, mert sokáig meg tudtak lenni minden szó nélkül. Így ültek szemközt, kéz kézben, az illetlen-
