Reggel még eszük ágában se volt ez a kirándulás. A szentjánosi út táján sétáltak s egyszerre szembe jött velők Vidovicsnak a városi kocsija. A kocsis valami üzenetet hozott az ispántól; egyúttal haza hozta a hintót Szent Jánosról.
Mirának eszébe jutott, hogy jó volna egy kicsit kocsikázni. Városban nőtt leányokra az üres hintó mindig csábító látvány.
– Megtanítom magát hajtani, – szólt Vidovics. – Akarja?
Hogyne akarta volna! Elpirult a szeme fehéréig és a két mélytüzü zafir hirtelen sötétkékre vált.
Felültek a bakra s aztán halló, halló! – repültek előre. Ketten fogták a gyeplőt, Mira megtanult hajtani s észre se vették, Szent-Jánoson voltak.
Szó se lehetett róla, hogy ebédre haza érhessenek.
– Ma már a vendégem lesz, hiába!… s úgy néztek egymásra, mintha valami váratlan boldogság érte volna őket.
