tizedek -37- óta megbarnult aranyrojtjaival, lerítt üde, fiatal szépségéről. S a festék meg ez a fátyol-maskara, úgy nem illettek kiáltóan leányos alakjához! De, különös, megjelenésének a szegénysége csak még kedvesebbnek tüntette föl az előtt, akivel beszélt. Mintha betegnek, szenvedőnek látta volna, gyöngédsége csak növekedett iránta; elhanyagolt, szegény kis gyermekre talált benne, bájos, édes kis gyermekre, akit nem elég szeretni, ápolni is kell.
– Hogy miért jöttem ide? Mert nem tudtam holnapig várni, hogy lássam s hogy halljam a szavát!… Mert nem akartam a szinpadon látni, ott nekem idegen!… Mert beszélni akartam magával, elmondani, hogy… már magam sem tudom mit… Mert azt akartam, hogy újra lássam a mosolyát… Eh, tudom is én: mért. Bizonyosan azért, mert szeretem!
– Óh, Istenem!… Hallgasson! Hallgasson! Miért is jött vissza!
Egy darabig csak néztek egymásnak a
