– Amint láthatja, kisasszony, – szólt Vidovics, – a velencei Cimitero után ez a legszomorúbb hely a világon.
Van der Kerkhoven kisasszony tapsolt örömében.
Vidovics leszállt a kocsiról s látva, hogy a cselédek hiába ostromolják a zárt kaput, szétküldte őket minden elképzelhető irányba.
Aztán ő maga kezdte ostromolni a várt.
– Halló, valaki! – s buzgón döngette a nagy tölgyfa-ajtót.
Végre, valahára messziről, az épület balszárnya felől egy ijedt öreg szolga tipegett elő, aki az invázió egész nagyságának láttára összecsapta a két kezét s aztán szó nélkül visszafutott oda, ahonnan jött, bizonyára a kulcsokért.
– Nini, az öreg, süket szolga, akit Hoffmann meséi-ben láttunk! – szólt Vidovics. – Ez most oda benn letérdel és imádkozik. Várhatunk legalább egy félórát, amig visszajön.
– Remek alak! – örvendezett Kerkho-
