jövő évben, tíz esztendő mulva is így fogunk sétálgatni: kiséretünkben két vidám kutyával, vígan magunk is. Bizalmasságokat mond nekem s nem kérdi, hogy érdekelnek-e. Őszinte, mint egy igazgató s goromba, mintha a férjem volna. Pedig hat hét mulva Isten hozzád-ot mondunk egymásnak s ha még egyszer találkozunk valahol, talán meg s e ismerjük egymást.
– Megérdemlem a leckét, de az én tolakodó barátságom természetesebb, mint a maga roppant hűvössége. Istenem, még nincs egy esztendeje, hogy a szinpadon van s máris milyen ridegen nézi az embereket! Egy tizenhét esztendős kis lány! Lássa, nekem fáj, hogy maga a két vidám kutyát, engem, a katonát s az egész Berényt csak staggione-nak tekinti, staggione-nak, amelyet hat hét mulva tökéletesen el fog felejteni… Mert nekem ezek a napok nagyon, de nagyon kedvesek!
– Mit akar? Ez már a negyedik állomásom. Ilyen viharos mult után, akarva, nem
