A harmadik vagy negyedik ilyen kirándulás után Cipriani egy délelőtt így szólt Vidovicshoz:
– Te, én azt hiszem, hogy ezek tisztességes leányok!
– No, én is azt hiszem! – felelt Vidovics.
Olyan különös hangon mondta ezt, hogy egyszerre valami halavány világosság kezdett derengeni a katona fejében. Csak most jött rá, hogy tulajdonképpen miért is kellett neki megverekednie.
Ez a fölfedezés szinte megvigasztalta. Ha a női nemért szenvedett megaláztatást, ez változtat a dolgon. Ebben az esetben illő volt, hogy ő kapjon sebet s talán ösztönszerüleg történt, hogy nem védte magát elég komolyan.
Készségesen meghajolt a Vidovics jobb értesültsége és tisztább látása előtt. Bizonyára úgy kell lennie, ahogyan ő mondja.
Csak azon zúgolódott magában:
– De hát mért nem mondta mindjárt?! A pokol tudta, hogy úgy van. Én nem.
