Ogulin–Knin
szerző: Radó Sámuel
Az indoklás, melyet a benyújtott törvényjavaslatokhoz csatolni szoktak, nem tartozik éppen az izgalmas és érdekfeszítő olvasmányok közé. Az ogulin-knini vasútról szóló törvényjavaslat azonban, melyet minap beterjesztettek, nagyon feltünő kivétel. Az indoklás a legkeményebb és lesujtóbb vádirat, mely valaha hivatalos helyen íródott A hang tárgyilagos és keresetten száraz, de mégis érezni az elfojtott keresűséget, mely sok helyütt a bürokrata önfegyelmén áttör és hatása gyilkolóbb, mint Zola világhírű »J'accuse« című cikkének izzó pathosza.
Mindnyájan tudjuk, hogy mennyire ragaszkodik a bürokracia hagyományos presztizse megóvásához. A hivatalnok felfogása szerint a kormányzat a hivatalfőnökként szereplő miniszterek minden váltakozása közben is zárt egységet alkot, melynek partikuláris osztályérdeke abban áll, hogy ellentétes pártállásuk dacára egymásnak hivatalos tekintélyét tiszteljék. Ez a miniszteriumok szentül megóvott hagyománya és nem emlékszünk arra, hogy azt valaha megsértették volna és egy miniszter hivatalbeli elődjének cselekedeteit megkritizálta és aktaszerűen leleplezte volna.
Tessék már most elképzelni, hogy az ogulin-knini vasút ügyei mennyire kifogásolhatók és mennyire visszatetszők lehetnek, ha a hivatalos indokolás csak a formában tartva szem előtt a kiméletességet, kénytelen volt az előtte való kormány által teremtett helyzetet feltárni és, mint mondani szokás, a nyilvánosság elé menekülni.
Ne tessék azonban azt hinni, hogy a jelenlegi miniszterben talán a pártérdek elnyomott minden egyéb tekintetet és ő bizonyos elégtételt érzett, hogy elődje hivataloskodásán egyet üthet. A kereskedelmi kormány egyszerűen kénytelen volt az ogulin-knini vasútról történt megállapodás előzményeit szellőztetni, hogy ezen egyezmény nyilvánvaló hátrányait magyarázza és mentegesse. Ezért a szerződésért, melyet a kereskedelmi kormány az Agrárbank, Unionbank és Kereskedelmi Bank csoportjával kötött, a felelősséget elvállalni nem lehet, ha a miniszter nem tudja kimutatni, hogy ő nem egészen önkéntesen állt rá erre a kötésre, hogy kénytelen volt vele és hogy ez szerződés elől ki nem térhetett. A kereskedelmi miniszter, mint azt többször hangoztatja, egyszerűen kényszerhelyzetben volt. Ki idézte elő ezt a kényszerhelyzetet? Milyen körülmények között állott elő ez a dura necessitás? Ehhez vissza kell nyulnunk az 1906-ik évi augusztus hó 30-i megállapodásra, mely Kossuth és Szterényi rezsimje alatt 1907 január 18-án megerősítést nyer. E megállapodás értelmében a fentemlített csoport öt évre előjogot nyert az ogulin-knini vasút építésére, a kormány kötelezte magát, hogy ez időn belül más vállalkozónak engedélyt nem fog kiadatni, sem pedig maga az állam ily vasútat létesíteni nem fog. Az építési üzletberendezési tőke hozzávetőleges alapon 62,5 millió koronában vétetett fel. E tőke azonban az engedélyezési tárgyalás eredményéhez képest esetleg leszállítható, vagy felemelhető leend.
Az éleseszű olvasó bizonyára sejti, hogy az építési tőke nem szállíttatott le. Mert hiszen a bankcsoport érdeke az volt, hogy az minél magasabban állapíttassék meg. De mernék fogadni, hogy a legcsapongóbb fantáziával megáldott ember sem fogja kitalálni, milyen összegre dagadt ez a szerény 62 és fél millió. Kerek 226 milliót tett ki a végleges költségmegállapítás, melyből 173 millió az ogulin-knini fővonalra, a többi a szárnyvonalakra esett. És hogy világos fogalmat nyujtsunk arról, hogy ez a számla milyen hatalmas érvágást jelentett, megemlítem, hogy a jelenlegi kormány ezt a 175 milliót szerény 97,5 millióra redukálta és még ezt az összeget is csak azért koncedálta, mert, amint említettük, a bankcsoporttal szemben a kezei meg voltak kötve.
De mielőtt a kereskedelmi kormánynak sikerült az országot ettől a kvalifikálhatlan kifosztástól megmenteni, hosszú kálváriát kellett megjárnia. Erről szól pedig az indoklásban elhangzó siralmas ének. A helyzet kétségbeejtőnek, egyszerűen menthetetlennek látszott. A fentemlített megállapodás a leonini szerződés tipusa volt. Az indoklás ezt a szerződést így jellemzi: »A pénzintézeteket feltétlen előjog illete meg, építési kötelezettségük hatálybaléptének kezdete azonban attól az időponttól tétetett függővé, amidőn a tőkemegállapítást elfogadhatónak találják«. De ez nem volt elég. Ezt a szerződést úgy körülbástyázták és a legnagyobb raffinériával olyan helyzetet teremtettek, hogy ne adj isten, hogy a kormány valahogy ki tudjon bujni és ki lehessen ragadni a százmilliós zsákmányt a cápa torkából. Mert rövid idővel ezen a bankcsoporttal kötött megállapodás után a kereskedelmi kormány Ausztriával szemben kötelezte magát arra, hogy 1908-ban a vasút építését megkezdje és ezáltal saját helyzetét a végletekig sulyosbítsa.
Hogy próbálhatott volna a kétfelől megkötött kormány az építéshez hozzáfogni, mikor a csoport egy lehetetlen követeléssel, a 226 milliós Shylok-árral állott elő? Ezt a követelést a kormány visszautasíthatta ugyan, de meg volt tiltva neki, hogy más ajánlatot elfogadjon. Ám éppolyan lehetetlen volt, hogy a csoportot kiböjtölve az öt év lejártát bevárja, mert a sürgető Ausztria nyakán volt és akaratán kívül, mint az élelmes bankárok segítőtársa működött.
A kormány tehát minden oldalról be volt kerítve. Valóságos farkasverembe esett, melybe sáfárjainak gondatlansága kergette.
Bizonyos drámai érdeklődéssel olvassuk az indokolásban azokat a kétségbeesett kísérleteket és ugrándozásokat, melyeket a szegény tőrbecsalt kormány véghezvitt, hogy a bajból valahogyan kimásszon.
Az indoklás ezt a helyzetet így jellemzi: »Egyfelől a most ismertetett jegyzőkönyvi megállapodások, másfelől a gazdasági kiegyezési szerződés létrejöttével kapcsolatban a vasútügyekre vonatkozó kérdésekben 1907. év október hó 8-án az osztrák kormánnyal létrejött megállapodások következtében ugyanis az akkori kormány a bankcsoporttal és az osztrák kormánnyal is kényszerhelyzetbe jutott« (l. indoklás 7-ik oldal); továbbá a 9-ik oldalon: »Nem szorul közelebbi bizonyításra, hogy e kényszerhelyzet igen nehezítette azon törekvést, hogy a szóforgó vasút megépítésével a magyar kincstárra háruló pénzügyi teher a lehetőség határáig csökkentessék«. Semmi kétség, hogy az ogulin-knini vasút tényleg 226 millióba került volna és az ország potom 126 millióval megkárosodott volna. De él a magyarok istene! Ő vette kezébe a veszélyeztetett államérdek ügyét, a kereskedelmi kormány, mely ilyen brilliáns szerződéseket kötött, megbukott és letünt a politikai szintérről!
Az új kereskedelmi miniszter, Hieronymi Károly, mindjárt megkezdte a mentési akciót. A mindenféle sikertelen próbálkozások közepett a miniszter még a kincstári jogügyek igazgatósága előtt is felvetette a kérdést, vajjon nem lehetne-e peres úton az államérdeket érvényesíteni. A válasz tagadó volt. A bankérdekeltség kitünően működött és úgy látszott, hogy még az úristen sem tud a jogilag és taktikailag gúzsba kötött szegény magyar kormányon segíteni. Három évi keserves alkudozás után végre létrejött a megegyezés azon az alapon, hogy az ogulin-knini fővonalat a szárnyvonalak elejtésével mint államvasutat építik, de az építéssel a bankcsoport bízatik meg és ily módon a vállalati haszonban megfelelő kárpótlást nyer.
Ez dióhéjban az ogulin-knini vasút körüli tárgyalásoknak története.
Mi nem kivánhatjuk azt bővebben kommentálni, sőt tartózkodunk attól, hogy fájdalmas érzésünket, melyet ez az aktaszerű előadás kiváltott, másoknak szuggeráljuk. Talán hibavaló is volna effajta kísérlet. Hosszú tapasztalat meggyőzött bennünket, hogy közvéleményünk közgazdasági fejtegetésekre nem igen reagál és így teljesen kilátástalan közgazdasági súlyos hibákért az erkölcsi felelősséget érvényesíteni.
Ezt keserüen tapasztalhatta Hieronymi Károly is. Ő rögtön hivatalbalépése után tudomást szerzett erről a drága jó szerződésről és az ügyet iglói programmbeszédében is pedzette. Rögtön felpattant Szterényi, aki idevágó hivatalos ténykedésében megtámadottnak érezte magát. Hosszú cikksorozatban felelt. De érvelése nem volt meggyőző. Az üldözött ember, ha máskép nem tud menekülni, letér az egyenes útról, sötét és keskeny mellékutcákba bujik és egérutat keres. Ez volt Szterényi taktikája, mely ezúttal fényesen bevált. A mellékkörülmények és egyéb pótkikötések, melyek mögé az államtitkár elsáncolta magát, az esetet valójában inkább súlyosbítják, de dialektikailag teljesen alkalmasak arra, hogy az esetet összegabalyítsák és fekete sötétségbe borítsák.
Az én célom éppen az volt, hogy ezt az ügyet a legegyszerübb elemeire felbontsam. Nem kivánok erős szavakat használni vagy kemény bírálatot mondani. De nem vettem volna a lelkemre, hogy, ha hivatalos aktákban ilyen vádak elhangzanak, ezekre az ország figyelmét fel ne hívjam és azoknak tisztázásához hozzá ne járuljak. Elvégre, ha van a sajtónak valamelyes hivatása, akkor kötelessége ilyen esetben felszólalni. Nem szabad ahhoz az országbolondító tévedéshez még hallgatással sem hozzájárulni, hogy az, akinek e végzetes akcióban főrésze volt, tovább is mint magyar Colbert szerepeljen, akitől mindenki, a szabósegédről a cukorbáróig igazán mindenki gazdasági érdekeinek fellendítését és odaadó támogatását reméli.
Igazság szerint azonban be kell ismerni, hogy Szterényinek a közönség előtt nyert ügye volt és ő Hiernymit, hogy közönséges kifejezéssel éljek, lepipálta.
Már az az utánozhatatlan elevenség és lélekjelenlét, mellyel ennek a lehetetnek ügynek védelmére kelt, jó hatást tett, sőt imponált. Az avatatlanok nem mehetnek bele bonyodalmas számfejtésekbe, melyekkel Szterényi az esetet elhomályosítva megvilágosította és az ügyes embernek volt esze a dolgot oly feneketlen alapossággal előadni, hogy az emberek szivesen adtak neki igazat, csak hogy meg legyenek kimélve a Szterényi-Rembrandt-féle remek félhomályban való eligazodástól.
Visszamaradt tehát a nagyközönségben a Hieronymi-Szterényi-féle polémia után az a benyomás, hogy egy pedáns, zsémbes öreg bácsi tendenciózusan megtámadta a zseniális államtitkárt, de ez mégis csak felülmaradt. Ami Hieronyminek nem sikerült, arra egy szegény zsurnalista sem vállalkozhatik és bizonyára ennek a fejtegetésnek végkonkluziója nem fog visszhangra találni, mikor kimondjuk, hogy a Szterényi-féle eljárás az ogulin-knini tárgyalás körül gazdasági történetünknek egyik leggyászosabb lapja és Perzsia kereskedelmi államtitkárja sem köthetett volna rosszabb megállapodást a kozákok szuronyai által támogatott orosz bankárokkal.
Ennek a szomorú históriának epilógusát azonban mégsem lehet hallgatással mellőzni. Az államtitkár röviddel lemondása után annak a banknak elnökségét vállalta, mellyel ezt a kitünő szerződést kötötte. Ez szépséghiba, egy rém ügyes embernek érthetetlen ügyetlensége. De adok Szterényinek egy jó tanácsot arra az esetre, ha a politika egy kiszámíthatatlan esélye őt megint a kereskedelmi kormány döntő faktorává teszi: ne vállaljon elnökséget olyan banknál, mellyel mint az állam képviselője röviddel azelőtt nagy horderejű szerződést kötött. Ez feldúlja az ember lelki békéjét s az önzetlen politikust erkölcsi konfliktusba dönti.