Nyugati regény – magyar regény
szerző: Bálint György
A mai magyar regény kevés hagyományból táplálkozik. Fiatal regényíróink nem oly szerencsések, mint lírikusaink. A magyar líra fejlődése Balassitól József Attiláig töretlen és folyamatos. Gyakran hallani a panaszt, hogy nemzedékünk regényírói között kevés az úttörő tehetség. Azt hiszem, az előző nemzedékre is érvényes ez. A Nyugat aranykora nem volt egyben a modern magyar regény aranykora is. (Azt hiszem, e kor még a messze jövőben van.) Talán nem túlzás, hogy Móricz Zsigmond a századeleje egyetlen igazán nagy formátumú magyar regényírója. A negyvenes években járunk már, de méltó utóda még nem tűnt fel, többé-kevésbé magányos óriás még ma is. E század, mely a magyar lírát és esszét csodálatosan felvirágoztatta, mostohán bánt a regénnyel. Nem is csoda: nincs úttörés és fejlődés megfelelő hagyományok nélkül. A forradalom csak közeli perspektívából látszik gyökeres szakításnak, teljes újrakezdésnek. Nagyobb távlatból jól láthatjuk, hogy csak folytatja a múltat; természetesen másképp, más irányban, de mégiscsak folytatja.
A magyar regénynek alig van múltja, amit folytathatna, ami ellen lázadhatna, aminek felülmúlását akarhatná. Ha a líra fejlődése Balassitól József Attiláig összefüggő, hosszú hegylánc – a regényében csak itt-ott találunk egy-egy elszigetelt hegyfokot, mint például Eötvöst vagy Kemény Zsigmondot. Hagyománynak ez kevés egy nagy és bonyolult műfaj számára. Itt van azután természetesen Jókai. Volt egy idő, amikor ő egymagában jelentette a magyar regényt úgy, mint valamivel később Móricz. De a nagy romantikus a mi korunk regénye számára éppoly kevéssé jelenthet tápláló talajt, mint ahogy a mai francia regényíró sem táplálkozhat Victor Hugóból vagy az angol Walter Scottból vagy akár Dickensből. (Mindenesetre nagy kár, hogy mai regényíróink nem örököltek valamit Jókai telivér elbeszélőerejéből.) Mikszáth már időszerűbb hagyomány. Forrás volna, inspiráló hatása egy időben erős is volt – de azt hiszem, hogy a novella volt az igazi mikszáthi műfaj, és nem a regény. (Talán bizarrul hangzik: a XIX. század második felének talán legnagyobb és legkorszerűbb magyar regényírója az volt, aki sohasem írt regényt: Arany János. Eposzain és balladáin érezni, hogy kortársa volt Flaubert-nek és Dosztojevszkijnek, akiket nyilván nem olvasott. Sohasem írt regényt, de nagy realista regényíró volt mégis, minden romantikus rekvizitum ellenére; átható tekintetű pszichológus volt, és a lélek bizonytalan mélységeivel kísérletezett sokszor. Életműve különös, nagy szintézis volt vers és regény, romantika és realizmus, népiség és intellektualizmus között.)
A XX. század eleje, ismétlem, Móriczot hozta, és azonkívül néha egy-egy elszigetelt, maradandóan szép regényalkotást, mint például Ambrus Zoltán, Kaffka Margit vagy Gárdonyi Géza néhány regényét, vagy később Kuncz Aladár Fekete kolostor-át, Kassák önéletrajzi regényének első felét és Kosztolányi csodálatos Édes Anná-ját. Nem mintha nem jelent volna meg rendkívül sok magyar regény a század első két évtizedében. Még értékes, tiszta irodalmi célkitűzésű regények is megjelentek szép számmal – de egy vagy két évtized elég volt, hogy elhervassza őket.
Ezért nehéz a helyzete a mai magyar regényíró nemzedéknek, mely az első világháború utáni években vagy még később kezdett írni. A múlt folytonossága nélkül kell megállnia helyét egy mérhetetlenül zavaros korban. Vagy Móriczból merít erőt és inspirációt, vagy a körülöttünk zajló európai regényáramlatokból. Líránk a legmagasabb európai csúcsokon jár évtizedek óta – nem tudom, van-e ma francia, angol vagy német lírikus, aki Babitsot vagy József Attilát felülmúlná? Lehet, hogy a magyar sajátosan lírikus nemzet; lehet, hogy a nagy regényhagyományok hiánya az oka – annyi bizonyos, hogy regényünk majdnem gyermekcipőben jár líránk mögött. Körülöttünk Európa és Amerika nagy regényáramlatai kavarognak – hogyan veszi át hullámverésüket a mi regényünk, hogyan felel rá és mi az, amire belőle egyáltalán felelni tud vagy akar?
Vessünk egy pillantást az európai regényre (az amerikait mindig beleértjük). Nincs izgalmasabb jelenség, mint az utóbbi két-három évtized regényirodalma. Tanulmányozása felér egy nagy dzsungelexpedícióval vagy mélytengeri búvárkirándulással. Hegel mondta, hogy a filozófia: korunk, gondolatokban kifejezve. A regény ebben az esetben: korunk, költött alakokban és eseményekben kifejezve. Sokat vitatkoznak mostanában a regény és általában az irodalom, a művészet feladatáról. Ilyenkor egy kissé mindig az az érzés fog el, mintha a fák, a gyíkok, a földrengések vagy a hóesés feladatáról zajlanék a vita. Hogy mire használhatjuk, milyen célok megvalósításának szolgálatába állíthatjuk, arról jogosan és értelmesen vitatkozhatunk. Oly tragikus korszakokban, mint a miénk, indokolt, ha szigorú etikus és szociális követeléseket támasztunk az íróval szemben, hiszen tudjuk, hogy minden leírt szónak mérhetetlen súlya van. Ugyanazt a bátorságot és meg nem alkuvó erkölcsi kiállást követelhetjük ilyenkor az írótól, mint minden más, felelősségteljes munkát végző embertől. Az írónak tehát, adott történelmi helyzetekben, megvannak az adott történelmi feladatai. Az irodalomnál magánál azonban ilyesmiről bajos beszélni. Az irodalom csak látszólag egyenlő az egyes írók munkásságának összegével. Sok tekintetben más természetű. Ismerjük a dialektika egyik alaptörvényét: a mennyiség változása a minőség változását is okozza. A víztömeg nyomása, ereje és általában minden tulajdonsága más, mint sok kis vízcseppé együttvéve. Az egyes műveket egyes írók írják – az irodalmat a kor írja. Egy-egy irodalmi mű egy-egy író tudatos alkotása: az irodalom viszont az egész kor önkéntelen megnyilatkozása. Napjaink minden regénye egyetlen regényíró legszemélyesebb munkája: napjaink regényirodalmának szerzője viszont az egész mai társadalom. Vajon mit ír és hogyan ez a meglehetősen zaklatott életű szerző?
Alapvető válságok gyötörték már 1939 előtt is, a mai nagy kataklizma előfájdalmai. A valóság súlya mind gyötrőbben nehezedett rá az utolsó három évtizedben. Sok szó esik mostanában arról, hogy a regény célja a valóság feltárása-e vagy pedig a valóságtól való menekülés, amit Szerb Anta1 „csodakeresés”-nek nevez. Anélkül hogy e meddő elméleti kérdésre választ adnánk, megállapíthatjuk, hogy vannak regényírók, akik a valóságot keresik, vannak mások, akik a csodát keresik, de ellentétes irányú munkájuk közös eredménye az, hogy működésük mégiscsak a valóságot mutatja meg, a mai társadalom bonyolult képét, melynek a csodakeresés éppoly jellegzetes vonása, mint a valóság kutatása. A mai regény megmutatja; hogyan reagál a mai gondolkozó és érző ember a világra. Napjaink lelki magatartását látjuk meg benne – a polgári és nem polgári ember érzelmi és intellektuális magatartását (szándékosan kerülöm a rosszillatú „világnézet” szót). Ami a polgári ember magatartását illeti, e tekintetben rendkívüli tanulságokkal szolgál a mai regény. Alig találunk ugyanis a század utolsó három évtizedének irodalmában olyan igazán értékes, nagy formátumú regényt, mely a szabályos polgári magatartást fejezné ki, pozitív módon. A törtető, gazdagodni, gyűjteni és megtartani akaró polgár heroikus-epikus alakja a múlté. A mai polgári regényhős inkább töpreng, mint törtet. Nemcsak a polgári életforma sikerében kételkedik, hanem a polgári erkölcskódexben is. A legtöbb esetben többé-kevésbé helyteleníti önmagát, és sehogyan sem találja helyét a róla elnevezett kultúrában. Napjaink polgári regénye a válságba került polgár önbeismerése, önkritikája és többé-kevésbé nihilista leszámolása önmagával. Micsoda ellentét Balzac és Stendhal feltörekvő burzsoái és Duhamel vagy Huxley tépelődő, megváltást kereső polgárai között! Hunyjuk be egy pillanatra a szemünket, és állítsuk szembe Rastignacot vagy Julien Sorelt Salavinnei vagy Anthony Beavisszel! (Az irodalom érzékeny műszer, és előre jelez sok mindent. A vagyonra, hatalomra, karrierre törő polgár ma még uralkodóeleme a társadalomnak, az irodalomból azonban már kihullik. Lassanként majd csak az al-irodalomban, a ponyvában marad meg, mint a középkori rablólovag vagy a reneszánsz kalandor.)
A polgári lélek, a polgári életforma válságáról szóltam az előbb. A mai regény önkéntelenül is ama klasszikus megállapítás mellett tanúskodik, hogy a kapitalista rendben a válság nem „abnormis” tünet, hanem ellenkezőleg, e rendszer legnormálisabb törvényszerűsége. A válság ma már úgyszólván primer életformája lett a polgári társadalomnak, az élet alapanyaga.
A modern regény szempontjából a válság egyik legfontosabb eredménye a flaubert-zolai naturalizmus elmúlása. Ez az irány a múlt század második felében virágzott, a kapitalizmus fénykorában, e viszonylag statikus, átmeneti korban, amikor alapvető válságok alig zavarták a termelés és fogyasztás ritmusát. A naturalista regény aprólékos állóképet festett a XIX. század világrendjéről. Flaubert fagyos érdeklődéssel és fanyar undorral, Zola szenvedélyes felháborodással szemlélte kora társadalmát – de mindketten természettudományos hűségre és pontosságra törekedtek, koruk mechanikus, kissé vulgáris materialista tudományának szellemében. Kétségbeesett szigorral hajoltak „tudományuk” tárgya fölé, azzal az érzéssel, hogy örök, változatlan dolgot szemlélnek. Szigoruk feltétlenül jogosult, és kétségbeesésük is érthető – a tárgy kínosan visszataszító vo1t. Zola volt a legszenvedélyesebb. Valahogy úgy érezhette magát, mint egy laboratóriumi orvos, akinek egy rossz levegőjű helyiségben állandóan fekáliákat kell vizsgálnia, holott sokkal szívesebben szagolna virágokat egy tavaszi réten. Megérthetjük rossz hangulatát, ha tekintetbe vesszük, hogy a világ, amely körülvette, halálosan stabilnak látszott. Sem ő, sem Flaubert nem érezték a lassan fejlődő válság jeleit, mely alapjában rendít majd meg minden emberi viszonylatot. Nagy írók voltak, és hatásuk nagy volt az utánuk következő nemzedékre. Úgyszólván csak akkor szűnt meg, amikor az a világ, melyet vizsgáltak és utáltak, már mindenütt vészesen recsegett-ropogott.
A naturalizmus, mint egy kiváló esztéta írta, úgy látta az életet; hogy „nincsenek benne csúcsok és tetőpontok”. A naturalista regényírásnak tehát véget kellett érnie, amikor az élet csupa drámai csúcspont lett. A XX. század második évtizedében megkezdődött a fehér emberiség eddigi történetének egyik legnagyobb válságfolyamata, mely azóta rohamosan fokozódik. A naturalista regény statikus szemlélete és mechanikus-természettudományos módszere nem tud többé megbirkózni az élet mind félelmetesebbé váló nyersanyagával. A válság a gazdasági szféra mélyéből indult el, felforgatta a politika világát, és rohamosan behatolt az erkölcsi és szellemi szféra legrejtettebb zugaiba is. A modern regény ezer hangon reagál rá, többnyire meglepő, sohasem hallott hangokon. Elsősorban a válság három legfőbb aspektusát mutatja meg: a társadalom válságát, az egyén válságát és az idő válságát.
A társadalom alapvető válságának úgyszólván minden mai regényben nyomát találjuk. A társadalmi rétegek és ideológiák nagy küzdelmének zaja még a leggondosabban rejtett múzsa-berkekbe is elhatol – az irodalom egy részének viszont úgyszólván alapvető témája. Gondoljunk csak a francia Malraux és Aragon, az amerikai Hemingway, Steinbeck, Faulkner, Dos Passos, az olasz Silone, s spanyol Ramón Sender regényeire, melyek mind lappangó vagy kitört katasztrófák drámai megjelenítései.
Az egyén morális válsága még elterjedtebb regényanyag. Korunk regényírói tömegesen fedezik fel a tudatalattit, részben Freud és Bergson nyomán, részben a kor egyre erősbödő önvizsgálatának spontán hatása alatt. A társadalom erkölcskódexével mind élesebben kerülnek szembe a lélek frissen meghódított és feltárt tartományainak ijesztő természeti jelenségei. A polgár önmagába néz, és beledöbben a váratlan látványba. Minden alapvető, rég elintézettnek hitt erkölcsi kérdést újra kell felvetnie. Gyötrelmes és izgalmas helyzet, ezerféle megoldással (a sok megoldás mindig a válság jele, a mértékegységek zűrzavaráé). Korunk regényíróinak légiói küszködnek a problémákkal és megoldásokkal Lawrence–től Mauriacig, Duhameltől Huxleyig, Gidetől Thomas Mannig.
Szorosan összefügg ezzel a válság harmadik aspektusa: a idő válsága. Ez talán a legmélyebb és legfinomabb tünete a fehér ember sorsdöntő krízisének. Azelőtt is összeomlott már sok biztosnak hitt konstrukció, de az idő legalább stabil maradt és megbízható. Napjainkban megdőlt a polgári biztonságérzésnek ez az utolsó fellegvára is. A polgár már az időre sem építhet, e nélkülözhetetlen alapra, melynek szilárdsága nélkül nincs tájékozódás,nincs tervezés, és főleg nincs erkölcsi ítélkezés. Annyi hierarchia után most az idő hierarchiája is megdőlt, a múlt-jelen-jövő szép, szinte feudális lépcsőrendszere beomlott. Tudomásul kell venni, hogy a régi mondás : „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” már csak részben igaz. Nemcsak mi változunk az időben, hanem bennünk is változik az idő – mondják a mai európaiak rezignáltan. Változik bennünk az idő; a múlt ezer rétege, mely a tudat mélyébe hullott, állandó hullámveréssel ostromolja a jelent, „az elveszett idő” feltolul, és helyet követel, elkallódott percek gurulnak elő váratlanul a sötétből, különböző fejlődési állomások élik a maguk életét egymással párhuzamosan.
Nem tudom, hogy az európai átlagemberre döntő hatással volt-e ennek az idő-relativitásnak a felismerése – az európai regényt mindenesetre alapjában rendítette meg, és a régi iskolájú naturalizmusnak megadta a kegyelemdöfést. Proust megteremti az elveszett idő regényét, ledönti a műfaj régi korlátait, és évtizedekre előre megszabja az európai regény egy részének útját. James Joyce az idő atomrombolója lesz: felrobbantja a legkisebb egységet, a pillanatot, és zseniálisan bizarr szabad képzettársító módszerével hosszú időre megfertőzi az epigonok egész hadát. Aldous Huxley Vak Sámson-ában a cselekmény már négy különböző időben folyik egyszerre, a hősöket párhuzamosan látjuk életűk négy korszakában. Virginia Woolf lírává oldja fel a regényt: lapjain úgyszólván mást sem hallunk, mint az idő örök patakzásának bűvös és légies zenéjét.
Az európai ember tehát bármerre néz: a társadalomba, önmagába vagy az időbe, mindenütt döbbenetes változásokat lát. Ha polgár, akkor alig tud úrrá lenni e zavar felett, mert nemcsak a bátorsága hiányzik, hanem a célkitűzése is. (Ha a végsőkig felingerelten zordon csapatokba verődik, és agresszív dübörgéssel támad a válság tünetei ellen, fellépése alig lehet eredményesebb, mint Xerxesé volt, amikor tehetetlen haragjában megkorbácsoltatta a tenger habjait.) Terméketlen helyzet ez az életben, de hallatlanul termékenyítően hat a művészetekre, különösen a regényírásra. Csodálatos új ábrázolási módszereket és kifejezési lehetőségeket teremtett. A regény azelőtt csak a horizontális távlatokat ismerte, csak szélességben terjeszkedett, mennél több kört és helyzetet akart magába foglalni. Most feltárultak előtte a vertikális lehetőségek is, lefelé terjeszkedik, egyetlen kör egyetlen helyzetének mély rétegeződéseit is kutatja. Kétségkívül James Joyce Ulysses-e a legvertikálisabb regény: úgyszólván csak egy főhőse van, Mr. Bloom, a dublini hirdetési ügynök. Egyetlen napjának külső és főleg belső eseményeiről értesülünk hétszáz oldalon át. Ez helyenként izgalmasan érdekes, helyenként viszont elviselhetetlen. Proust műve horizontálisan éppoly kimeríthetetlenül gazdag, mint vertikálisan. Hatalmas társadalmi körkép, röntgenfelvételekből.
De nemcsak a regény anyaga bővült az utolsó évtizedekben. Az ábrázolás módja hihetetlenül differenciálódott. Az első világháború utáni izmusok elviharzottak már ugyan, de sok hasznos, közvetett hatásuk maradt. Megerősödött a stilizáló hajlam, a regényíró többet hagy ki a nyersanyagból, és a lényegeset erősebben sűríti, mint azelőtt. A legellentétesebb iskoláknak is van egy közös vonásuk: nem a valóság külső jegyeinek szorgalmas gyűjtésében és hajszálpontos másolásában látják a regény célját. Érzik, hogy a valóság valahol a jelenségek mélyén rejtőzik, az ellentétek feszültségében, a távoli tények titkos összefüggésében. Az igazi realizmus ezeket kutatja; a valóság külső megjelenési formája néha feltűnően kevéssé érdekli. A mai regényírás legtermékenyebb és legtöbbet ígérő iránya, a szociális realizmus keményen stilizál. Vaskézzel fogja össze a nyersanyagot, csak a nagy összefüggéseket mutató alapvonalakat emeli ki, úgyszólván csak a csúcspontok érdeklik. Így dolgozik Steinbeck és – hatalmas méretei ellenére – Solohov is. Hemingway talán a legtökéletesebb virtuóza ennek a végsőkig sűrített, csak a lényegre törő új realizmusnak. Regényeiben úgyszólván csak drámai csúcspontokat találunk, szűken bánik a részletekkel, a lírát helyzetekkel és nem szavakkal szólaltatja meg (milyen hátborzongatóan erős líra mégis!), minden könyve elejétől végig csupa dialektikus feszültség. (De a kevésbé merész és úttörő realisták is messzire távolodtak elődeiktől.
Vessük csak össze Somerset Maughamot, a mai novella egyik legnagyobb mesterét mintaképével, Maupassant-nal. Kifejezésmódja valósággal áramvonalas a Maupassant-é mellett. Roger Martin du Gard franciában egészen szokatlanul szűkszavú epikus: bonyolult entellektüel hőseiről homéroszi egyszerűséggel számol be, nyílegyenesen haladva eseményről eseményre.)
De a megújult realizmus csak egyik nyelve a mai regény Bábelének. A líra is hallatja szavát, lágyan, de követelően. Sohasem íródott annyi lírai regény, mint ma. Írók tömege vall intim lelki állapotairól, többé-kevésbé bonyolult önéletrajzokban. Az európai vers hanyatlik (a magyar szerencsés kivétel), a líra a regénybe szorul. A formák a végsőkig finomodnak, a kifejezés árnyalatai megsokszorozódnak, illanó félhangulatok, alig kivehető rezdülések szólalnak meg, csaknem zenei eszközökkel. A külső cselekmény eltűnik, csak távoli, halvány reflexét látjuk az öntudat víztükrén. Új lehetőséget, gazdagodást jelent ez is, de egyben súlyos veszélyt is. A műfaj keretei könnyen feloldódhatnak, a regény elveszítheti regényjellegét. A hangulatok és érzések zuhataga elmoshatja a legerősebb struktúrákat is. Ez vészesen megkönnyíti a regényírást: elég hozzá a könnyű önvallomáskészség, a finom bőbeszédűség, az áhítatos sváda.
Pedig a líra csak nagy szellemektől élvezhető – nincs kietlenebb jelenség egy átlag lírikusnál, különösen, ha regényt ír. Ez az irányzat egyre erősödik, kedvez neki napjaink növekvő antiracionalizmusa, melyben Huizinga kultúránk krízisének egyik legerősebb jelét látja. A polgári entellektüel megretten a valóságtól, eldobja a XVIII. századbeli őseitől örökölt fegyverét, az észt, és ájultan átengedi magát az érzelmeknek. Lelkünkben – kétségtelen – sok a rejtelem, több, mint amennyit a régi realista regényírók megengedtek – de gyanús az a regény, mely tele van rejtelemmel. Proustot csak kevéssé lehet felelőssé tenni a mai európai regény egységének túlzott feloldásáért. Ne feledjük: Proust, minden szubjektív szemlélete mellett is, hatalmas erejű, tolsztoji formátumú realista volt. A felelősség talán erősebben terheli Knut Hamsunt, az északi félhomály e nagy művészét és nagy mutatványosát. Fiatal írókra egy időben megvesztegetően hatott a félmisztikus lelki állapotoknak ez a fennkölt pálinkamérője, aki mindig oly csodálatos ködökbe tudta burkolni az élet legegyszerűbb tényeit is, a paraszt tengődését vagy a városi munkanélküli éhségét. A baj csak az, hogy követői kevésbé tehetségesek, mint ő: a köd, melyet kimérnek, nem borzongat meg kellemesen, inkább csak köhögtet.
Általában a valósággal és az öntudattal való merész játékok csak a latinoknál és az angolszászoknál veszélytelenek, mert alapvető luciditásuk megvédi őket a misztikumba merüléstől. A „csodakeresés” szép, de csak addig, amíg a kereső nem veszi egészen komolyan, és megőriz egy csipetnyi iróniát. A szürrealizmus hatását megtaláljuk majdnem minden valamirevaló új francia és angolszász regényben. Furcsa villanásokban jelenik meg a valóság, merész képzettársítások meglepő fényében új színeket kap, valószínűtlennek tetszik, és mégis igaz. Látszólag össze nem illő dolgok meghökkentő kapcsolata ugrik előtérbe, feszült pillanatokban. Azt hiszem, még a legrealistább regényekben is megérezni ma a szűrrealizmus egy-egy jótékony nyomát. A szürrealizmus ideológiája már kevésbé időálló, de kétségtelen, hogy a legüdítőbb és legpolgáriatlanabb polgári állásfoglalás napjaink irodalmában. Nihilista, de humorosan az. Sok író közölte már a múltban is, hogy az élet értelmetlen. A szürrealisták nemcsak közlik, hanem érzékeltetik is ezt a sajnálatos felismerést. Százszázalékos szürrealisták természetesen ma már nincsenek, magatartásukból elég is annyi, amennyit Cocteau-nál vagy Giraudoux-nál megtalálhatunk. Ha már nincs erejük vagy merszük a valóság átalakításához: legalább kigúnyolják és ad absurdum viszik. Valljuk meg, hogy a valóság már legalább három évtizede az értelmetlenség növekvő jeleit mutatja. Mit gondoljunk arról a valóságról, mely a kávét a tengerbe önti, a búzával mozdonyt fűt, a könyveket máglyára veti, és a természettudományok legfejlettebb vívmányait az emberi szervezet likvidálására fordítja? Mindez csupa szürrealista action gratuite – ha egyes emberek művelnének ilyesmit, sürgősen elmegyógyintézetbe szállítanák őket, szkizofrénia alapos gyanújával. A valóság action gratuite-jeire a szürrealizmus felé hajló regényírók a maguk gúnyosan értelmetlen és hasztalan cselekedeteivel felelnek. Gide hősei még az erkölcsi felháborodás tüntetésének szánják az action gratuite-et – látszólag teljesen értelmetlen bűnténnyel tüntetnek a régi, hazug morál ellen egy újabb, őszintébb morál ígéretével. Cocteau és társai action gratuite-jében kevesebb a felháborodás, és több a humoros, csaknem Walt Disney-szerű fintor. Gide még erősen racionalista, ők már alig. Erősen racionalista, annak ellenére, hogy időnként a dionizikus felszabadulást hirdeti. Igazi latin, a világosságot szereti, még ha a félhomályról beszél is. Ha az alvilágba száll le, akkor is az „értelem égő lámpája” van kezében, hogy Kosztolányi Marcus Aurelius-át idézzük. Nyugtalan, de káprázatosan lucidus (legfeljebb akkor válik bizonytalanná és zavarossá, ha a politikának számára idegen területére téved). Regényei az intellektus vakmerő és komoly játékai, hősei megelevenedett erkölcsi problémák. Az intellektuális regény útján már csak egy-két lépés választja el Huxleytől, akinek sok regényfejezete önálló esszének is beillenék. Huxley egyes párbeszédeit talán Platón is megírhatta volna, ha történetesen nem az antik Hellászban születik, hanem a mai Britanniában, és ha olimpuszi harmónia helyett a kecskelábú szatírok kaján humorát hozza magával szellemi örökségként. Műveiben csúcspontját éri el a mai polgári entellektüel sterilen önelemző pesszimizmusa. Regényei az ész tündöklő bűvészmutatványai: a bűvész mindent eltüntet a színpadról, utoljára önmagát is. (Újabban már megretten ettől az űrtől, és valami pozitív erkölcsi megoldás felé közeledik ez a – minden látszat ellenére is – mélyen lelkiismeretes gondolkozó, de egyelőre még csak valami félbuddhista, féltolsztojánus lemondáskultuszhoz jutott el.) Legtisztább képviselője annak a regényműfajnak, melyben a hősök helyett a hősök gondolatai fejlődnek, küzdenek, győznek vagy buknak. E műfaj happy endje nem a beteljesedés, hanem a felismerés, két gondolat szerencsés egymásratalálása. Az ilyen regény nemcsak az olvasótól követel meg műveltséget, hanem az írótól is – talán ez az oka, hogy aránylag ritkán találkozunk vele. De az írónak nem csak kiváló gondolkozónak kell lennie, hanem kiváló realista vagy szatirikus emberábrázolónak is, mert különben a racionális tartalom nem tud érzékelhető, humánus formában életre kelni, és a regény elvont esszévé légiesedik. Huxley elvont, gondolati tartalmát utánozhatatlan szatírája növeli lebilincselő regénnyé, Thomas Mannét viszont hatalmas realista lélekábrázoló művészete és különös, rejtett zeneisége. A Varázshegy például esszének, regénynek és lírának egyaránt nagy, Faust-szerűen univerzális alkotás. Születése az európai regény történetének szerencsés, ünnepélyes pillanata. Thomas Mann-nak sikerült eljutnia a felismerés legszélső tartományaiba, a mélylélektan alvilágába és az intellektus egészen ritkult, magaslati levegőjébe, és mégsem kellett szétrombolnia a regény kereteit. Vakmerő, új tartalmakkal gazdagította a regényt, és amellett megőrizte csaknem klasszikus formáit. Még a Lotte in Weimar, ez a ragyogó Goethe-esszé is megmaradt regénynek, hűvösen tiszta vonalvezetésével és szerkezetével. Mély, belső zeneisége sem bontja meg a kemény konstrukciót, mint ahogyan nem teszi homályossá a gondolatokat sem. „Zenélj, Szókratész!” – mondta egy álom-alak Szókratésznek élete utolsó éjszakáján. Thomas Mann-nál tökéletesebben senki sem tett eleget e nehéz parancsnak.
„Harcolj, Szókratész! ” – ez viszont sokkal újabb keletű, de nem kevésbé nehéz parancs. André Malraux entellektüel hősei hallják és követik. Megszűnnek polgárok lenni abban a pillanatban, amikor levonják elvont erkölcsi gondolatmeneteik utolsó konzekvenciáját. Sokszor közel járnak a huxleyi entellektüel nihilizmushoz, de valami visszarántja őket az utolsó pillanatban. Erősebben állnak a lábukon, az igazukért küzdő tömegek közelsége inspirálja őket, azoké a tömegeké, akik mint egy szociológus írja, „az emberi életnek még a látszatát is elvesztették”, és akiknek sorsa azonos a kultúra sorsával. Mikor Malraux egy entellektüel hősét megkérdik, miért harcol, így felel: „Emberi méltóságból.” A harcos entellektüelek regénye szükségképpen elveszti esszéjellegét: az eszmék testet öltött formában csapnak össze, a regény drámaivá válik. A Condition Humaine, mely kezdetben helyenként még esszészerűen indul, fojtott lírával fejlődik tovább, és úgy fejeződik be, mint egy görög tragédia. Mind gyakoribbak ma az ilyen drámai regények, hiszen a dráma a válság legspontánabb művészi kifejezése. A szociális realizmus nagy regényeiben általában több a dráma, mint az epika. A dráma a legsűrítettebb valóság – és ma a legtöményebb dráma is csak nehezen közelíti meg a valóság tragikus feszültségeit.
Malraux, Aragon, Steinbeck, Hemingway hősei jobb sorsért és emberi méltóságért küzdenek, és e küzdelemben több a félelmes pátosz, mint az attikai sorstragédiákban. A nyersanyag, mellyel ezek az írók dolgoznak, szinte önmagát sűríti, stilizálja. E társadalom nyugalmi korszakában néha még a dráma üteme is epikussá lassult (gondoljunk csak Ibsenre), a mai válság viszont a regényt is dramatizálja. Valamikor, nem is oly régen, egyfajta regényt ismertünk csak, ma már legalább négyfélét; epikus regényt, lírai regényt, esszé regényt és drámai regényt.
Az elbeszélő műfaj e sokhangú forrongása csak tompítva ér el hozzánk: csak annyit hallunk belőle a mai magyar regényen keresztül, mint amennyit a tenger zúgásából hallunk, ha egy kagylót szorítunk a fülünkhöz. Elbeszélő prózánk formái finomulnak, árnyaltabbakká és merészebbekké válnak, de az európai regény számos fontos valóságkifejező módszere csaknem teljesen hiányzik a mai magyar regényből. Realistáink több-kevesebb tanítványi hűséggel és szerencsével még ma is csak a Móricz-iskolát járják. Nemigen jut eszükbe Gide figyelmeztetése egy tanítványához: „Akkor vagy hozzám a leghívebb, ha elhagysz.” Móricznak még nincs méltó utóda – ha Illyés Gyula regényt írna, talán ő lenne az. Móricz hatása néha érdekes kerülőúton jelentkezik – Szabó Dezsőn keresztül, aki valósággal hipnotizálta a fiatal írók egy részét. A Szabó Dezső-tanítványok, sajnos, keveset örököltek mesterük roppant kifejezőerejéből és félelmes szarkazmusából, annál buzgóbban követik viszont írói és emberi magatartását. E tekintetben a tanítványok sokszor túlszárnyalják a mestert. Prófétai magatartásuk, folytonos gyanús őserőhangoztatásuk, sértődött narcisztikus izgatottságuk, fanatikus önünneplésük sűrű gőzében a valóság körvonalai annyira eltorzulnak, hogy műveikben legfeljebb csak bizonyos életfunkciók nyers taglalása és az erős kifejezések emlékeztetnek az igazi realizmusra. Szabó Dezső sohasem vesztette el ennyire a kapcsolatát a valósággal. Epigonjainak fülledt „föld-és-vér”-miszticizmusa nem a legszerencsésebben befolyásolja a parasztság fejlődését. A Steinbeck-irányú szociális realizmus helyett inkább a Knut Hamsun- vagy Giono-féle irracionális irányzat érvényesül a magyar falu divatos regényíróinál, akik sokszor táj- és tájszólás-romantikával pótolják a valóságot, a mai kispolgári ideológiáknak megfelelően. A hagyományosan világos, kristályosan szűkszavú magyar valóságérzést hasztalan keressük náluk.
Növekvő, bár szerencsére másfajta lírizmus jellemzi egyébként a „városi” magyar regényt is nagyjában. Ez érthető is, hiszen a líra volt minden korban a magyar irodalom vezető műfaja. Az európai regény lírai iránya termőbb talajra talált tehát itt, mint más irányai. Fiatal regényíró nemzedékünk legjobbjai valósággal versenyeznek önvallomásaikkal. Bármilyen sajnálatos is, hogy oly kevéssé érdekli őket a külső világ, el kell ismernünk, hogy a maguk belső világát sokszor a legfinomabb, legszuggesztívebb eszközökkel tudják megszólaltatni. Márai Sándornak, a magyar lírai regény mesterének, sok kiváló, egyéni utakat járó tanítványa van már. Maga Márai a magyar prózának egyik legnagyobb művésze, irodalomtörténeti viszonylatban is. A magyar mondat sohasem hallott új zenéjét köszönhetjük neki. Lírai vallomáskényszerét latin vagy Arany János-i mértéktartással építi hűvös, elegáns formába. Ez az ellentét különös, vonzó feszültséget ad minden írásának, melyekben alig észrevehetően szürrealista fénnyel foszforeszkálnak a tények. A lírai entellektüel regény területén eddig még senki sem érte el színvonalát – a másik oldalon pedig csak Tamási Áron, az első Ábel-kötettel. Tamási az egyetlen „népies” író, aki egyaránt távol áll a laposodásnak induló népi realizmustól és a kongó új misztikától. Lírája parasztian világos és tartózkodó; alapérzése a valóság mély, egyszerű öröme, a természet és a társadalom erőinek kristályosan üde, szinte Petőfire emlékeztető felismerése. Az Ábel a rengetegben és Márai Szigete két ellentétes pólusa a mai magyar regénynek. A Sziget entellektüel hőse örökké magányos az emberek között, sziget-érzése mind nyomasztóbb erővel viszi a katasztrófa felé. Ábel, a kis parasztfiú, az erdő magányában is maga körül érzi az emberi közösséget. A Sziget hőse a regény végén kétségbeesett action gratuite-tel szakít el végképp minden emberi kapcsolatot, Ábel kijön a rengetegből, és megfogadja, hogy mindig a „szegények és elnyomottak zászlaját fogja hordozni”. E két nagy magyar regény magatartása szimbolikus – a hős, a polgári entellektüel és a paraszt, mindkettőben levonja helyzetének végső konzekvenciáját.
Egyfelől Márai, másfelől Tamási jelzi tehát az új magyar regény határait. Az alkotó tevékenység, mely e határok között zajlik, meglehetősen egyenetlen, körülbelül úgy, mint az előző nemzedékeknél is. Egy-egy elszigetelt kimagasló alkotás, néhány zseniális felvillanás mellett sok erőtlen utánérzést, gyengén sikerült kísérletet, bizonytalan konstrukciót, csiszolatlan formát látunk. Meglepő színvonalbeli ellentétek mutatkoznak nemcsak általában a műfajban, hanem egy-egy író munkásságán belül is. Sok helyütt hiányzik egy bizonyos alapvető, mindenki számára kötelező regényírói kultúra és mesterségbeli pallérozottság. És hiányoznak bizonyos műfajtörekvések is. Nincs esszéregény, a szó huxleyi vagy manni értelmében, ami azért különös, mert a magyar esszé Babits fellépése óta hatalmas virágzásnak indult, és igen jelentékeny fiatal esszéistáink vannak. Az idő-relativitás és mélypszichológia újabban elég gyakran jelentkezik, de erősen tompított, sőt, többnyire népszerűsített formában. Általában sok európai áramlattal találkozunk itthon, múló divat formájában, többnyire közepes íróknál. Emlékezzünk csak a Joyce-féle szabad gondolattársítás felületes, erősen felhígított verziójára, mely alig élt túl egy-két könyvszezont. Úgyszólván teljesen hiányzik új irodalmunkból a Roger Martin du Gard vagy Sinclair Lewis formátumú nagy realista epika – nem is szólva a szociális realizmus epikus vagy drámai heroikus alkotásairól. Az érzelmek és hangulatok nemcsak a gondolat rovására terjeszkednek, hanem a cselekményt, a regény ősi alapelemeit is elsorvasztják. Ez kétségkívül általános európai jelenség is, de míg a nagy európai irodalmakban párhuzamosan virágzanak a különböző irányok, a mi regényünk mindjobban elhanyagolja az elbeszélő elemet. A cselekmény lassanként kivész a magyar regényből, és előbb-utóbb már csak az al-irodalomban találkozunk vele. (Al-irodalmunk általában mindig lépést tart az európai és amerikai al-irodalmakkal: ugyanazok a szűnni nem akaróan hosszú „történelmi” regények és „regényes életrajzok”! Sok megjelenik idegen fordításban is, teljes sikerrel. „Bestseller”technikánk, úgy látszik, tökéletesen fejlett.) A cselekmény hiánya a csúcspontok, a válság érzékeltetésének hiányát jelzi. A XIX. század második felének írói némi joggal látták eseménytelennek, csúcspontnélkülinek a világot – mai regényíróink viszont erőszakot tesznek magukon, ha ilyennek látják. E magatartásnak vannak kétségkívül rajtuk kívül álló okai is, de mégsem írhatunk mindent a vis major terhére. Alapvető ideológiai szempontok is közrejátszanak ebben: elsősorban az a kispolgári szemlélet, mely ösztönösen iszonyodik a válság felismerésétől és beismerésétől. Az egyén válságát, mely a lélek mélyrétegeiben zajlik, már beismeri – de görcsös igyekezettel szeretné nem észrevenni a közösség válságát.
Az új magyar realizmus regényei, melyek bátran vállalják a válság minden tragikus szépségét és iszonyatát, még megírásra várnak. Akkor íródnak majd meg, ha Petőfi intelmét A XIX. század költőihez megszívlelik a XX. század regényírói is.
Forrás
szerkesztés- Lásd a vitalapot!