Novemberre
szerző: Kosztolányi Dezső
Mi néma halottak örökre csatázunk,
Hatalmas a sírban a mi sokaságunk.
Mi szántjuk a földeket, és ti arattok
Suhintva a rendet, emelve a sorját,
És mind, ami kezdet, örökbecsü munka
A földi kutakba ma átzuhog újra.
Szivünk gyülöletje, szerelme szünetlen
Ott lüktet a földön a lázas erekben,
S mit felkutatánk, a tudás hegyi ormán
A földi futás közepette ma kormány,
S hódít a zenénk, a dalunk meg a képünk,
Babérkoszorúzva halottan is élünk,
Keressük a célt ma is, éjbe törődünk,
Mi sír miriádjai: ─ Térdre előttünk!
Conrad Ferdinand Meyer
Nem állandó az élet, testvéreim. Reggel, hogy álmatlan párnáinkról fölkelünk, társzekerek állanak házunk előtt. Hurcolkodás: sohase volt ez a szó súlyosabb a szimbólumoktól, sohase jelentett ennyit, mint az idén, november első napján. Nemcsak a házbérnegyed hónapja van most. Egyik lakásból a másikba költözünk. Addig haragszunk, hogy nem jól működik a központi gőzfűtés, a vacuum-cleaner, a villany vagy a gáz, míg egyszer állandó bérlői leszünk néhány négyzetméter földnek. Állok az aszfalt peremén, a szélben, nézem a hurcolkodást. Megy az ember, tovább, hátán háza, kebelén kenyere. A bútorok pedig úgy vonulnak el, mint a kísértetek. Bolond, ideges halántékunk körül az utolsó hurcolkodás gondolata fészkelődik. Még az aszfalt is kicsúszik lábunk alól, felhengerül, mint egy automata szőnyeg. Családi szentélyek függönye lebben föl. A budapesti titkok szemérmetlenül tárulnak elénk. Bitangul állanak a szállítókocsin a bútorok, amiken még ott a kezek nyomása, a könnyek melegsége, és szégyenlik magukat, mert nekik is emberi lelkük van. A mosdó sír, a gyertya sztearinkönnyeket hullajt, az asszonyok kézitükre szomorúan hunyorog a napfényben. Látom mindazt, amit a háztartás aprólékos gondja érthetetlen kegyelettel ─ őriz, évekig, fáskamrákban, padláson, pincében, lomtárakban. Még a naturalizmus se álmodik ily enumerációról. Sánta asztalok, vak tükrök, nyomorék, bicegő bőröndök, üstök, bödönök, angolkóros bútorok, rozsdás tepsik, serpenyők, Kiérdemült kályhacsövek, kútszivattyúk, fürdőkádak, pamutgombolyagok, kulcskötegek, és ─ ó, múzsa, segíts! ─ karácsonyfa-gyertyavégek. A legkisebb gomb is mennyi életről mesél. Hogy ragaszkodik az ember a múltjához. Hogy óv mindent, ami hozzáköti pár cérnaszállal. Hogy fél a mozgástól. Mégiscsak el kell hurcolkodnia. Aki ért bútornyelven, az hallja a bútorok szavát, hogy nem állandó semmi, az élet se állandó.
Itt, az aszfalt peremén, azokra is gondolok, akik elköltöztek innen a csatatérre, s mozgó szekértáborokban tanyáznak. A földgolyó ma vajúdik a fejlődés felé. Nincs maradásunk a szokott helyen, parázsréteg kérgezi a talajt, villanyosabb ütemben vernek ütőereink. Hónapok óta nézzük a titáni hurcolkodást, a föld egyik sarkától a másikig. Aki itt áll az utcán ─ egyszerűen és igénytelenül ─, az is a világtörténelem forgatagába került. Nem vagyunk már bábok, amelyeket ide-oda dobál a végzet, urai akarunk lenni a földnek és önmagunknak, s mint súlyt, mint fegyvert, mint utolsó érvet belevetjük a saját testünket a történelembe. A történelem pedig egyszerűvé tesz mindent. Nagy-nagy perspektívákat nyit szemünk elé. Ma csodálatos nyugalommal tudunk gondolni a halálra is, azokra, akik örökre elköltöztek innen. Beszélünk az emberiségről, amely a lángra gyúlt világ és ég tüzes rámájában harcol, de megfeledkezünk arról a másik nagyobb emberiségről, amely már elpihent. Mennyien vannak! Hány millió és hány billió ember. Egy napot kérnek csak maguknak, huszonnégy órácskát a mi életünkből, a mi háromszázhatvanöt napos esztendőnkből. Az idén legyen egészen övéké ez a nap. Éreznünk kell, hogy amit dolgoztak, az a szerves részünkké, a csontunkká vált, az örök haladás köpenyét szövik láthatatlanul is. Energiájuk oly hatalmas, hogy a föld összes dinamógépeit elindíthatná. Itt terjeng körülöttünk, beszívjuk a tüdőnkbe, táplálja a vérünket. A toll, amivel írunk, az asztal, amin írunk, mind-mind az övék, az ő munkájuk, az ő találmányuk, csak kölcsönkaptuk tőlük, rövid használatra. Mit beszélünk túlvilági életről? Itt élnek, dolgoznak, agitálnak közöttünk a halottak. Kórusuk pedig egyre ércesebben mondja: térdre előttünk!
Nekünk azonban az idén ─ ezen a novemberen ─ szomorúság nélkül, kemény öntudattal térdre kell esnünk a hősök előtt is, a mi édes-édes fiaink emléke előtt, akik a harcmezőn haltak meg. Kérlek benneteket, ne feledjétek őket soha. Ha majd békésen csörgedezik tovább az élet, és kigyulladnak az ívlámpák, és a premierekre autók száguldanak, és nyugodtan kanalazzátok a teát, és számoljátok otthon az aranyaitokat, és mosolyogtok és szivaroztok és zongoraszót hallgattok, egy pillanatra ─ egy rövid pillanatra ─ gondoljatok rájuk, akik az életükkel a ti életeteket hosszabbították meg. Ne csak ez a nap, minden nap legyen az övék. Olcsóbb a kávé? Gyorsabban fut a gyorsvonat? Nekilendül a művészi kultúra? Csak nekik tartoztok hálával. Mert ők még halottjaikban is munkálkodnak, érettünk küzdenek, ott is katonák. Hatalmas, csodás ármádia, amely az akaratát ráparancsolja a jövőre. Életünk áttevődik örökké mozgó energiává. Minden csak róluk beszél majd. Szobrot kapnak, de szobor nélkül is szobrok, a kultúra történelemteremtő emblémái, a haladás ütemének megszabói, örökkévaló emberek, hősök. A földi élet száguld a maga útján. Változások zilálják az embereket. Térdük megroggyan, öreg szemük megenyvesedik, a kezük elszárad. De azok, akik úgy rohantak a halálba, szerelmesen, mint forró nászágyba, azok a katonák a haladásba olvadtak, és tettükkel parancsolnak az időnek, törvényeket rónak minden utódoknak.
Csak ez az élet állandó, testvéreim.