Neuraszténia
szerző: Kaffka Margit
Egyedül ültem a néma és ellenséges házban. Tátongó öblű, ridegen hófehér kandallók üres szája a nedves ősz hidegét lehelte be a szobákba, a homályos sarokban összegöngyölt szőnyegek és leszögezett, zsúfolt ládák bújtak össze alattomosan és gyanakvón, mint a ronda szegénység alakjai szoktak várótermekben és a hajók fedélzetén. Oly átmeneti és zavaros volt itt minden. Utolsó heteket éltem át e házban, mely egykor otthonom volt - készülődtem és még nem tudtam hová; de mindazokat, akik hozzám tartoztak itt, már előre elszakította tőlem és szétvitte nehéz és bizonytalan új utakra a sorsuk, vagy az én nyugtalan akarásom. Egyedül voltam, késő őszre járt és lassan alkonyodott.
A ház körül átázott, puszta, fekete földek terjengtek nagy kietlen messzeségekig - itt-ott barázdák közt piszkos, olvadó és bizonytalan csíkjai nyúltak el a korai hónak; és fojtó, fehér ködön, miriád szilánkok kábító sokaságán át a távoli város piciny fénypontjai egyenként gyúltak ki és ragyogtak, mint a nedves, fiatal szemek. De milyen vég nélküli messzeségben! Itt a pusztán még nappali józansággal szürkéllett az ég és lassan csúsztak lejjebb-lejjebb az árnyak. - Alkonyatkor el kellett jönnie a város felől egy megfizetett, idegen, fejkendős asszonynak, aki tüzet gyújtson nekem és megbontsa ágyam. Tudtam, hogy némelykor egy madárarcú, ragyás és villogó szemű fiatal munkás is elkíséri -, és ennél a gondolatnál egy kicsiny forgópisztoly csontagyán tartottam a kezem. Féltem tőlük, az egyedüliektől, akiket napkeltéig láthatok. És itt körül csak messze, kietlen, átázott földek, tüskebozótos, alvó szőlőhegyek és elhagyott, néma, szép villák. És egyre jobban fáztam.
Itt ültem egész hosszú napon át önkéntes, szeszélyes száműzetésben; e bomló, sivár otthon levegőjét szívtam és éreztem kilendülni önhangjából az egész énemet. Idegen, néma és ellenséges volt itt minden. Megdöbbentett. A csendben hallom-e már zsongó csodás zenélését, vagy a lágy esőpermeteg zilált, halk sóhajtása volt ez kívülről? Igen, a csatorna rézkürtjében tisztán hallható, mint dobol halkan, zengve sok ezer pici vízcsepp.
Öblös, mély, puha karszék ölén gubbaszkodtam össze, mint egy ittfeledett, beteg, didergő madár - talpig burkolództam egy ócska köpeny keshedt redői közé -, és félvak gondolatok, mint nagytestű, meleg és lomha pókok, lassan telepedtek le kábult agyamra. Behunytam a szemem és megfeledkeztem bágyatag és dermedt alakomról a puha rongyok között, ám az agyam élt, a halántékomon idegáramok szökdöstek át, és a szék bársonyába temetett arcom bőrén forró kerek folt terjedt el lassan a szemem alá. Féltudattal éreztem még magam körül zsongani a rideg ház csendjét és mint görögtűzfényben az árnyak, a múlt képei lebbentek felém foszlányosan és titokszerűen. Édes, telt gyerekkacaj pergő gyöngyszeme rezeg át a falon, mely mögött az üres, hideg ágyacska áll. A pohárszéken csendül valami amott és én vendégség zaját, fiatal hangok incselkedését hallom. És itt, a hideg kandallóban egyszerre lengő, vörös tűzalakok űzik forró játékaikat a rőtszínű parázs néma szenvedélyéig. A szőnyegek arabeszkjére szeszélyes rezgő betűi íródnak a fénynek és fehér istenszobrok teste rózsaszínbe borul a párkányon. Oh, az otthon kiszállott lelke jár itt. És megzavar. Nem - ez most már vesszen! Valami másnak, újnak kell ma születni bennem! Gyönge idegláz könnyű és édes mámorát éreztem és egy halk fájó rezdülésben vette hírül a félhomályos tudat; igen, valami készül, valami küszködik és gomolyog a lelkemben, még láthatatlanul és az agy forró verejték páráiba burkoltan. És gyáván remegtem. Nem lehetséges-e, hogy most tör kifejezésre valami eddig merőben és öröktől fogva kifejezetlen; hogy ama pillanatok egyike közeledik, amikor egy semmin, egy érlüktetésen a halánték bőre alatt, egy közeli bútor hangos roppanásán egy remekmű élete vagy múlása függ? Megbírom-e kötni, megbírom-e? Oh, talán csak egyetlen redője lesz a nagy kibontakozásnak, az ősi Öntudatlannak csak egy felderengő, kicsi árnyalata. Megadatik-e nékem a forma, mely életre költse? Íme, máris fakul, elhagy, mielőtt a megvilágítás körébe ért volna! Ejh, meg kell kötnöm egy kicsi részét legalább, csak valamit, egy vérző gondolatfoszlányt mondattá rögzítenem és akkor érdemes volt élni, lázasra hajszolódni. A józan tudatosság munkás és világos óráiban majd körülveszem szabályos, csiszolt és hideg szók foglalatával, de azért benne lesz egy szemernyi az igazlátás percéből és szép lesz, életre érdemes. De hol van megint? Ah - ez itt - a kifejezés egy lenge és csodás fordulata - már fogva tartom, az enyém!
...Csukott szemem felpattan hirtelen és káprázva rezdül össze megint. Nem, még mindig nincs sötét! Még egy perc sem telt el azóta, hogy itt feküszöm lelkendező fájdalmas káprázatában a keresésnek. Még világosszürkén szállong az alkonyat, csakúgy, mint az imént, a függönytelen ablak még nappali ridegséggel önti végig nagy, fehér foltját egy kötés papírnak. Még láthatók a betűk vonalai - oh, milyen szerencse! És félig ösztönnel és félig elhatározással mélyed el sötét nedvébe a toll.
És ebben a pillanatban valami rettenetes, leírhatatlan rémülettől velőkig rázkódom össze. Mi történik velem? Ah, hiszen látom őt! Közel van hozzám, rám mered iszonyú tekintetével és nem szabadulhatok tőle. Itt van, velem, az iszonyat, a téboly, a halál! Rettentő alakja a toll hegyéről nyúlik felém, megmozdul, egyetlen rövid és vak iramlással közeledik ujjam fehér sávjához és én görcsös, merev tehetetlenséggel szorítom a tollat. Szemembe néz. Sötét, óriás tagjai ázottan és kuszán meg-meglendülnek és vonagló reszketéssel esnek le megint. Sörtéi ziláltak, összetöröttek, roncsoltan meredeznek a sötét száj körül, rettentő kínban vonagló csápok torzan, csonkán remegnek menekülés után tapogatva. Oh, e szörnytestet át meg át járta valami gyilkos, idegen és rettentő bűzű mocsár fekete iszapja, a félszárny törötten, szétázva lóg le, amint lehúzta undok súlyával e sötét, iszonyú tömeg. Fuldokolva, bután kapkodva tátog felém a tapadós száj. És a szemek, e megvakult rettentő szemek tekintete rám szegül, az enyémbe mered és tele van váddal. Engem vádol! És tele van halálfélelemmel az élet makacs, őrjítő vágyával, amely öldöklésre kész. Mért vádol, mit akar tőlem? Iszonyú, iszonyú! És ülök vele szemben, a csontjaimig dermedetten, tekintetemmel bűvölten fogódzva az ő vakságába. Így ültem sokáig, vagy egy percig csupán, de minden vad borzalom, lidérces, gonosz álmaim, gyerekkorom rettegései, az őrület küszöbe, a halál verítéke, minden, minden benne volt e percben. Oh, milyen soká tartott! És azalatt, tudom, oly rettentő közelségben ólálkodott mögöttem a téboly.
Még egy mozdulatát éreztem, amint fuldokló erőlködéssel megkapaszkodott a toll szárába. És egyszerre megrándult görcsös erővel a karom, testem minden íze átreszket a vad félelemtől és felugorva torz arccal, a halálrémület vak ösztönével dobom messzire magamtól a tollat... Koppanva hull le a földre és kerek, alaktalan tintafolt esik utána. És én megállok egy percig, az összeroskadáshoz közel, kábultan fogózva a szék karjába. Dehát mi történt? A halántékomhoz nyúlok, nedves a jéghideg verítéktől. Istenem! És a józanság hangja csendül meg bennem, hűsen, mint a harangszó. Egy semmiség! Egy légy csak, egy késés, ostoba bogár, melyet téveteg ösztöne csalt az üveg fekete levébe és haldokolva a bemártott toll után kapaszkodott. Oh, a harmatos, hűs józanság már megszólalt bensőmben. De a testem még ízenként remegett és a homlokomról nedvesen szivárgott a veríték. Nem, nem, ez iszonyú volt. Hogy itt, velem együtt összezárva és egyedül, egy haldokló szörny vergődik lábaimnál a padlón, egy élet, egy élet, amelynek a múlását okoztam. Nagy mozdulatlan szeme vakon mered a Semmi szédületébe, ahová hullnom kell nekem is egyszer és ez az élet itt, e torz, idegen, megfoghatatlan és kialvó élet engem vádol.
És újra felviharzó iszonyattal futni kezdek, eszelősen, lélekvesztetten. Megbotlottam és féltérdre estem, de akkor a karom védőn az arc elé emeltem és csúszva értem el az ajtót. Aztán talpraszöktem, megragadtam a kilincseket és csattanva nyíltak fel. Ki, ki innét!... A hűs, nedves levegő megcsapott a terasz küszöbén. Éreztem, hogy a torkom kiaszott és száraz és fuldoklón, csaknem üvöltve tört fel belőle a kiáltás. Most a saját hangom új rémülettel töltött el és újra kiáltottam, bele a ködlő, alkonyati pusztaságba, a magányba. Aztán még egyszer, és újra, nem tudom hányszor. És nem tudom hogyan szedtek föl onnét a nedves küszöbről, ahol ájultan feküdtem.