Netocska/VI.
- VI.
Uj életem oly zajtalanul, csendesen folydogált, mintha remeték közé jutottam volna... Nevelőimnél nyolc évnél tovább maradtam s nem emlékszem, hogy ez idő alatt, egy-két eset kivételével, vendégség lett volna, vagy rokonok, barátok, ismerősök gyűltek volna ott össze. Kivéve két-három személyt, akik néha látogatóba jöttek, B. hegedűst, aki a ház jóbarátja volt, meg azokat, akiknek a Mihajlovna Alekszandra férjével volt csaknem mindig üzleti dolguk, senki sem járt a házunkhoz. Mihajlovna Alekszandra férje mindig el volt foglalva dolgaival és szolgálatával s csak ritkán birt egy kis szabad időt szakítani magának, amelyet családja és a társaságban való forgolódása közt osztott meg. Jelentékeny összeköttetéseinek fenntartása érdekében, amelyeket nem lehetett elhanyagolnia, elég gyakran megjelent a társaságokban. Csaknem mindenütt emlegették az ő határtalan becsvágyát; de mert tevékeny, komoly férfi hírében állt, mert kiváló állása volt s a siker és szerencse mintha szeretettel kisérte volna őt útjában, hát a közvélemény éppen nem tagadta meg tőle rokonszenvét. Sőt a mi több: mindenki különös jóindulattal viseltetett iránta, amit viszont teljesen megtagadtak a feleségétől. Mihajlovna Alekszandra teljesen magára hagyatva élt, de ő mintha örült volna ennek. Az ő szelíd természete mintha remeteségre lett volna teremtve.
Teljes lelkével hozzámkötötte magát, megszeretett, mint az édes gyermekét s én, akinek még a Katitól való elválásom miatt nem száradtak fel a könnyeim, akinek még fájt a szívem, hévvel vetettem magamat az én jótevőm anyai karjaiba. Ettől kezdve meg nem szűnt hozzávaló forró szeretetem. Ő volt az én anyám, testvérem, barátom - ő volt a világon mindenem, fiatalságom ápolója. Azt is mihamar észrevettem, ösztönszerűen megéreztem, hogy az ő sorsa éppen nem olyan rózsás, mint azt az ő szelíd, nyugodtnak látszó életére, képzelt szabadságára, arcán gyakran felderülő zavartalan, vidám mosolygására való első tekintete képzelni lehetett s fejlődésem előrehaladtával mindennap felfedeztem az én jótevőm sorsában olyasvalamit, ami kínosan, lassankint érlelődött meg a szívemben s ami e szomorú tudattal egyre jobban növelte és öregbítette hozzá való ragaszkodásomat.
Mihajlovna Alekszandra félénk, gyenge természetű volt. Derült, nyugodt arcát látva, nem lehetett első tekintetre azt képzelni, hogy valami izgalom zavarhatta meg az ő jámbor szívét. Nem lehetett elképzelni, hogy ő legalább egyvalakit ne szeressen; lelkében a jósága mindig felülkerekedett még az utálaton is, - pedig hát csak igen kevesekkel tartott barátságot és teljesen elvonultan élt. Természeténél fogva szenvedélyes és érzékeny volt, de egyúttal mintha maga is félt volna a benyomásoktól, mintha minden percben vigyázott volna a szívére, hogy az még ábrándozásokban se feledkezzék meg magáról. Néha egész váratlanul, az ő legderültebb hangulatában észrevettem, hogy szemeiben könnyek csillognak: mintha valami váratlan, nyomasztó visszaemlékezés bántotta volna a lelkiismeretét, mintha valami ellenőrizte volna az ő boldogságát és ellenségesen zavarná őt. S mentől boldogabbnak, nyugodtabbnak, derültebbnek látszott az élete, annál közelebb volt hozzá a szomorúság, annál valószínűbb a hirtelen támadó bú és könnyezés: mintha roham jött volna rá. Az egész nyolc év alatt egy nyugodt hónapra sem emlékszem. Férje, amint látszott, nagyon szerette őt, ő pedig imádta a férjét. De első tekintetre úgy látszott, mintha egymás előtt valamit elhallgattak volna. A feleség sorsában valami titok volt, legalább én az első pillanattól kezdve gyanakodtam erre...
Mihajlovna Alekszandra férje eleinte kellemetlen benyomást gyakorolt rám. Ez a benyomás gyerekkoromban keletkezett s azután már soha el nem tünt. Magas, szikár ember volt s mintha valamit titokban akart volna tartani az ő nagy, zöld pápaszeme alatt. Szűk szavú, száraz ember volt s mintha még a feleségével sem tudott volna miről beszélni. Láthatóan kerülte az embereket. Engem figyelmére sem méltatott, én pedig, valahányszor a Mihajlovna Alekszandra vendéglátójában esténkint hárman összeültünk és teáztunk, nem tudtam hova lenni az ő jelenléte miatt. Loppal néztem Mihajlovna Alekszandrára és szomorúan láttam, hogy ő is mintha meggondolná minden mozdulatát s elhalványul, ha azt látja, hogy férje komor és rideg, nagyhirtelen elveresedik, mintha férjének valamelyik szavában valami célzást gyanítana. Éreztem, hogy nehezére esik együttlenni a férjével, pedig hát - amint látszott - egy pillanatig sem élhetett volna nélküle. Meglepett, hogy oly rendkívül figyelmes a férje és annak minden mozdulata iránt, mintha mindent el akarna követni, hogy annak a kedvében járjon, mintha attól félt volna, hogy nem sikerült neki annak a kívánsága szerint cselekedni. Mintha ki akarta volna könyörögni annak a tetszését: elég volt annak a legkisebb elmosolyodása, csak féligmeddig gyöngéd szava s ő attól boldog volt; mintha ezek a pillanatok a félénk, még reménytelen szerelem első pillanatai lettek volna. Úgy járt a férje kedvében, mint hogyha nehéz beteget ápolt volna. Mikor pedig a férj bement a maga szobájába, kezet fogott Mihajlovna Alekszandrával, akit - amint észrevettem - mindig valami sajnálkozással nézett, a jó asszony rögtön megváltozott. Mozdulatai, beszéde azonnal vidámabbak, szabadabbak lettek. De a férjével történt találkozásuk után még sokáig valami zavartság volt rajta látható. Azonnal vissza kezdett emlékezni a férjéről hallott minden szóra, mintha azokat mérlegelné. Gyakran megkérdezett engem is, hogy jól hallott-e ő? Csakugyan úgy fejezte-e ki magát Alekszandrovics Péter? - mintha valami más gondolatot keresett volna abban, amit mondott s néha csak egy egész óra multán szedte össze a bátorságát; mintha meggyőződött volna, hogy férje teljesen meg van vele elégedve s ő szükségtelenül nyugtalankodott. Erre rögtön jól érezte magát, felvidult, csókolgatott engem, nevetgélt velem vagy a zongorájához ment és két órahosszat is változatokat játszott. De öröme gyakran megváltozott: sírni kezdett, s ha olyankor nyugtalanul, izgatottan, ijedten néztem rá, azonnal suttogva szólt hozzám, mintha attól tartott volna, hogy meghallhatják, biztosított, hogy ő csak úgy, minden igaz ok nélkül sír, hogy hiszen ő vidám s hogy ne aggódjam miatta. Megesett, hogy férje távollétében nyugtalankodni kezdett, kérdezősködött a férje felől, elküldött valakit megtudni, hogy az mit csinál, kikérdezte a szobalányát, hogy miért fogatott be az úr? hova akar menni? nem beteg-e? jókedvű-e? nem rosszkedvű-e? mit beszél? stb. Férje előtt annak dolgait mintha szóba sem merte volna hozni. Mikor az neki valamit tanácsolt, vagy kérdezett tőle valamit, ő oly alázatosan, oly bátortalanul hallgatta meg, mintha rabszolgálója lett volna. Nagyon jól esett neki, ha férje valamiért, valami könyvért vagy kézimunkájáért megdicsérte. Büszke volt erre a dicséretre és boldog volt tőle. Akkor pedig örömének éppen nem volt határa, ha férjének véletlenül (és igen ritkán) eszébe jutott, hogy megdédelgesse a kisdedjeiket, akik ketten voltak. Arca egészen felmagasztosult, boldogságtól ragyogott s ilyen pillanatokban még tulságosan is lelkendezett örömével a férje előtt. Bátorságában annyira vakmerősködött, hogy például minden felszólítás nélkül, de persze félénken és remegő szavakkal ő maga ajánlotta, hogy hallgassa meg a férje az ő most kapott új zene-darabját, vagy mondja el a véleményét valamely könyvről, vagy éppen azt is megengedte magának, hogy felolvasta valami könyvből azt a néhány lapot, mely őt aznapi olvasása közben megkapta volt. A férj néha jólelkűen teljesítette minden kérését, még leereszkedően mosolygott is, mint mosolyognak az elkényeztetett gyerekre, akinek némely szeszélyes kívánságát megtagadni nem akarják, nehogy szükségtelenül kedvét szegjék. De - nem tudom: miért? - engem ez a mosoly, ez a leereszkedés, a kettejük közt való egyenlőtlenségnek ez a kimutatása lelkem mélyéig felháborított. Hallgattam, tartóztattam magamat, csak gyerekes kíváncsisággal, de koromat meghaladó komor gondolkozással figyeltem meg őket. Más alkalommal azt láttam, mintha a férj hirtelen észbe kapott volna, hirtelen összeszedte volna magát; mintha váratlanul, erején és akaratán kívül valami nehéz, szörnyű, elkerülhetetlen dolog jutna eszébe; a leereszkedő, mosoly egy pillanat alatt eltűnik arcáról, szemei hirtelen oly részvéttel tapadnak igyekező feleségére, hogy én attól megrázkódom, mert én attól, bevallom most, ha bennem támad, nagy kínokat éreztem volna. Mihajlovna Alekszandra arcáról azonnal eltünt az öröm. A zenélés vagy az olvasás félbeszakadt. Mihajlovna Alekszandra elsápadt, de magán erőt véve, hallgatott. Kellemetlen, nyomasztó pillanat következett be, mely néha jó sokáig tartott. Végre a férj megszakította a csendet. Felkelt, mintha nagy megerőltetésébe került volna, hogy bosszúságát és izgatottságát elnyomja s rideg szótlansággal néhányszor végigmenve a szobán, megszorította felesége kezét, nagyot sóhajtott s látható zavarában néhány töredékes szót mondott, melyekkel mintha meg akarta volna nyugtatni feleségét, aztán kiment a szobából, mire Mihajlovna Alekszandra könnyekre fakadt vagy hosszan tartó bánkódásba merült. A férje gyakran megáldotta és keresztet vetett rá, mint a gyerekre, mikor este elbúcsúzott tőle s ő hálás könnyekkel és áhitatosan fogadta a megáldást. Nem feledkezhetem meg néhány esténkről, (amilyen az egész nyolc év alatt legfeljebb kettő-három lehetett), melyeken Mihajlovna Alekszandra mintha hirtelen egészen megváltozott volna. Rendszerint szelíd arcán a szokásos megalázkodás és a férje iránti félelem helyett valami méltatlankodás volt látható. Néha egy egész óráig is készült a vihar; a férj ilyenkor a szokottnál is hallgatagabb, ridegebb, komorabb volt. Végül, mintha nem birt volna már a szegény asszony a fájó szívével. Izgatottságtól szakadozó hangon beszélni kezdett, először töredékesen, összefüggéstelenül, keserű célzásokkal; aztán, mintha nem birna magával, sírva fakadt, zokogott, majd kirobbant belőle a méltatlankodás, szemrehányás, panasz, kétségbeesés, mintha valami beteges válságba jutott volna. Látni kellett olyankor, hogy férje mily türelemmel viselte ezt el, mily részvéttel igyekezett őt csillapítani, csókolgatta a kezét, sőt végre elkezdett vele együtt sírni; aztán mintha egyszerre csak magához tért volna, mintha a lelkiismerete rákiáltott volna, rajtakapva őt valami vétek elkövetésén. Férje könnyei megrendítették s ő kezeit tördelve, kétségbeesetten, görcsös zokogással vetette magát férje lábai elé, kérte a bocsánatot, amit azonnal meg is kapott. De lelke háborgása, siránkozása és bocsánatkérése azután is tovább tartott s még félénkebb volt férjével szemben egész hónapokon át. Én e panaszokból, szemrehányásokból semmit sem értettem; különben engem olyankor mindig ki is küldtek a szobából, még pedig mindig igen ügyetlenül. De mégsem birtak előttem mindent eltitkolni. Szemlélődtem, figyeltem, sejtettem egyet-mást s elejétől kezdve homályosan gyanítottam, hogy itt valami titok lappang, hogy a háborgó szívnek e váratlan kifakadásai nem egyszerű, ideges válság; hogy nem ok nélkül mogorva mindig a férj, nem ok nélkül viselkedik valami kétértelmű részvéttel a szegény beteg felesége iránt, nem ok nélkül fél és retteg az ő tőle, nem ok nélkül való az, hogy a feleség az ő szelíd, különös szeretetét sem meri férje iránt bátran kinyilvánítani, nem ok nélkül van ez az elvonultság, ez a kolostori élet, ez a pirongás, sápadozás a férje jelenlétében.
De mert ezek a jelenetek ritkán fordultak elő; mert életünk igen egyhangú volt s én már meglehetősen sokat tapasztaltam az életben; végül, mert igen gyorsan nőttem és fejlődtem és már sok minden ébredezett bennem - hacsak öntudatlanul és megfigyeléseimtől elvontan is, - végre is hozzászoktam az engem környékező élethez, szokásokhoz és karakterekhez. Természetes, hogy lehetetlen volt néha el nem tűnődnöm, látva Mihajlovna Alekszandrát, de tűnődéseim egyelőre semmi meghatározásra nem vezettek. Nagyon szerettem őt, tiszteletben tartottam szomorúságát s ezért nem mertem az ő érzékeny szívét az esi kíváncsiságommal háborgatni. Ő megértett engem és ki tudja: hányszor szerette volna megköszönni nekem az én ragaszkodásomat! Észrevévén az én elszomorodásomat, könnyein át mosolyogva, sokszor maga nevette ki az ő gyakori siránkozását; máskor meg arról kezdett nekem beszélni, hogy ő nagyon elégedett, nagyon boldog, hogy őhozzá mindenki olyan jó, hogy őt eddig mindenki, akit csak idáig ismert, úgy szerette s őt nagyon bántja az, hogy Alekszandrovics Péter mindig aggódik ő miatta, az ő lelki nyugalma miatt, pedig ő oly boldog, de oly boldog!... Ilyenkor oly érzelmesen ölelt meg engem, olyan szeretettől ragyogott az arca, hogy az én szívem - ha lehet így kifejeznem magamat - mintha megfájdult volna az ő iránta érzett részvéttől.
Arcvonásai soha el nem tűnnek emlékezetemből. Arca szabályos volt s a halványság és véznaság még mintha jobban emelte volna szépségének szigorú báját. Símára lefésült sűrű fekete haja komoly, éles árnyat vetett arca széleire, de annál meglepőbb volt gyermetegül fényes, nagy kék szemeinek szelíd nézése; e nézésben néha sok bávaság, bátortalanság, valami védtelenség látszott, mintha félt volna minden érzelemtől, szívének minden felbuzdulásától - meg a pillanatnyi örömtől is úgy, mint a gyakori, szelíd szomorkodástól. De időnkint, boldog, nyugodt pillanataiban ebben a szívekig ható nézésben annyi derű, fény és jámbor nyugodtság mutatkozott; égszínű kék szemei csak úgy ragyogtak a szeretettől, édesen néztek, mindig oly mély érzés és rokonszenv csillogott bennük minden iránt, ami csak szeretetre vágyott, részvétért könyörgött, hogy egész lelkünk meghódolt neki, akaratlanul vonzódott feléje, mintha őtőle nyernők a derűt, a lelki nyugalmat, a megbékélést és szeretetet. Így nézünk néha a kék égre és érezzük, hogy készek vagyunk órákig édesen merengeni, hogy ilyen pillanatokban lelkünk szabadabb és nyugodtabb, mintha benne, mint a csendes víz tükrében visszafénylik az ég nagyszerű kék boltozata. Ha pedig - s ez gyakran megesett - arcára pírt kergetett a lelkesültség s kebele izgalomtól hullámzott, akkor szemei úgy fénylettek, mint a villámlás, mintha szikrákat vetettek volna, mintha egész lelke - szemérmesen megőrizve az őt e pillanatban lelkesítő szépnek tiszta lángját, - egészen belevette volna magát a szemeibe. Ilyen pillanatokban olyan volt, mint akit ihlettség szállt meg. És felbuzdulásának ilyen hirtelen rohamában, mikor a csendes, félénk hangulat átment világos, magasztos lelkesülésbe, tiszta, szigorú enthuziazmusba, ezzel együtt annyi bávaság, gyermeteg sietség, annyi gyerekes bizalom látszott benne, hogy valamely művész élete felét adhatta volna azért, hogy ilyen pillanatban tanúja lehessen a fényes felbuzdulásnak és ezt az ihletett arcot vásznára vethesse.
Attól a naptól kezdve, hogy ebbe a házba jutottam, észrevettem, hogy Mihajlovna Alekszandra megörült nekem az ő magányában. Akkor neki még csak egy gyereke volt s még csak egy éve volt anya. Engem teljesen a maga gyerekének tartott s köztem és saját gyereke közt nem tett különbséget. Mily hévvel fogott hozzá az én nevelésemhez! Eleinte úgy sietett, hogy madame Leotard, látva őt, akaratlanul is mosolygott. Egyszeribe mindenbe belekaptunk, úgy, hogy nem is érthettük meg egymást. Például ő maga kezdett tanítani, még pedig igen sokra, de olyan sokra, hogy lelkendezésében több volt a hév, a nekibuzdulás, a szerető türelmetlenség, mint a haszon. Kezdetben elkeserítette az, hogy nem igen értett a dologhoz; de olyankor, miután jókat kacagtunk, újra nekiláttunk a dolognak és Mihajlovna Alekszandra az első sikertelenségek ellenére bátran kijelentette, hogy nem helyesli a madame Leotard rendszerét. Ilyenkor nevetve vitatkoztak és az én új nevelőném határozottan kinyilvánította, hogy ellensége minden rendszernek, azt erősítgetve, hogy tapogatódzva is megtaláljuk a kellő utat, hogy nem kell a fejemet száraz ismeretekkel televerni s hogy az egész siker az én ösztöneim megérésétől és attól függ, hogy bennem jóindulatot keltsenek, - s igaza volt, mert teljes diadalt aratott. Először is: mindjárt az elején megszűnt a tanuló és a nevelő közti különbség. Úgy tanultunk, mint két jó barátnő, sőt néha úgy látszott, mintha én tanítottam volna Mihajlovna Alekszandrát, aki mintha ezt az alattomosságot észre sem vette volna. Eközben gyakran vitatkoztunk, én teljes erőmből heveskedtem, igyekezvén bebizonyítani azt, amit állítottam s ilyenkor Mihajlovna Alekszandra észrevétlenül rávezetett a helyes útra. Az lett a vége, hogy amint rájöttünk a helyes igazságra, én rögtön kitaláltam Mihajlovna Alekszandra cseljét és megfontolva az ő velem való bajlódását, mely néha egész órákig tartott az én érdekemben, minden lecke után nyakába borultam és hévvel öleltem meg őt. Érzékenységem annyira meglepte és meghatotta őt, hogy szinte elbámult. Érdeklődéssel kezdett kérdezősködni multam felől, tőlem akarta azt megtudni és minden egyes elbeszélésem után egyre gyöngédebben és komolyabban viselkedett irántam, mert az én boldogtalan gyerekkorom a részvéten kívül mintha bizonyos tiszteletet is gerjesztett volna benne. Elbeszéléseim után rendszerint, hosszabb beszélgetésnek eredtünk, melynek során magyarázgatta az én multamat s én mintha újra átéltem volna azt és most már sokat tanultam volna abból. Madame Leotard e beszélgetéseket gyakran igen komolynak s kiserkedő könnyeimet látva, helyteleneknek itélte. Én azonban éppen ellenkezően vélekedtem, mert a leckék után oly könnyűn, oly jól éreztem magamat, mintha, az én multamban semmi boldogtalanság sem lett volna. Ezenkívül nagyon hálás voltam Mihajlovna Alekszandra iránt azért is, mert tőlem napról-napra jobban megszerettette magát. Madame Leotard nem is álmodta, hogy ilyen módon kiegyenlítődött és helyes harmóniába illeszkedett mindaz, ami régebben a szívemből helytelenül, időelőtti háborgással kelt ki, s amihez megmérgezett gyermeki szívem gyötrelmes fájdalommal jutott, annyira, hogy igazságtalanul elkérgesedett és fájdalmában sírt, nem értve, hogy honnan érik a csapások.
Egy napunk azzal kezdődött, hogy mi ketten a gyerekszobában találkoztunk, az ő kisgyerekét felkeltettük, felöltöztettük, megetettük, játszottunk vele, tanítottuk beszélni. Végre elhagytuk a gyereket és dolgunkhoz láttunk. Sok mindent tanultunk, de magunk sem tudtuk, hogy micsoda tudomány lehet az. Volt ott minden, egyúttal pedig semmi határozott dolog sem volt. Olvastunk, közöltük egymással észleléseinket, félretettük a könyvet, hogy zenéljünk s észrevétlenül repültek el egész órák. Esténkint gyakran megjelent B., a Mihajlovna Alekszandra jóbarátja, megjelent madame Leotard; néha igen élénk, heves beszélgetés volt a művészetekről, az életről (amelyet mi a mi körünkben csak hallomásból ismertünk), a való körülményekről, az ideálokról, a multról és jövőről és éjfélig is elüldögéltünk. Én éberen figyeltem, hevültem a többiekkel, nevettem, örvendeztem s ilyen beszélgetésekből tudtam meg részletesen mindazt, ami kora gyermekségemben apámmal történt. Eközben nőttem, tanítókat fogadtak mellém, akiktől Mihajlovna Alekszandra nélkül semmit sem tanultam volna. A földrajz tanítójától csak megvakulhattam volna, keresgélve a térképeken a városokat és folyókat. Mihajlovna Alekszandrával utazásokat tettünk, bejártunk különféle országokat, láttunk roppantul meglepő dolgokat, átéltünk roppant érdekes, fantasztikus órákat s annyira versengtünk egymással, hogy a könyvek, melyeket ő olvasott, már végképen elfogytak s újabb könyvek után kellett látnunk. Nemsokára már én mutogathattam holmit a földrajztanítómnak, bár - meg kell neki adni, hogy ez mindvégig megőrizte felettem való fensőbbségét azáltal, hogy teljesen hibátlanul és tökéletes pontossággal tudta a földrajzi fokokat, melyek alatt valamely város feküdt, sőt azt is, hogy egy-egy városnak hány ezer, hány száz, sőt hányszor tíz lakója van. A történelem tanítója is szép fizetést kapott, de mihelyt távozott, mink Mihajlovna Alekszandrával a magunk módja szerint tanultuk tovább a történelmet: fogtuk a könyveinket s néha késő éjjelig olvastunk, jobban mondva: olvasott Mihajlovna Alekszandra, mert ő vigyázott a cenzúrára is. Soha én olyan örömet nem éreztem, mint ez olvasások után. Fellelkesedtünk mindketten, mintha magunk is hősök lettünk volna. Persze: a sorok közt még többet olvastunk, mint a sorokban; ezenkívül Mihajlovna Alekszandra remekül tudott elbeszélni, mintha mindazt látta volna, amiről olvastunk. Nem baj, ha nevetségesnek mondják is, hogy ilyen feltüzelten ültünk éjfélekig, én, a gyerekleány, s ő, a sebhedt szívű nő, aki oly nehezen viselte az életet. Én jól tudtam, hogy ő szinte megéled az én társaságomban. Emlékezem, hogy néha én különös eltűnődéssel néztem rá; sejtettem valamit és mielőtt még élni kezdtem volna, sokat megsejtettem az életből.
Végre elmultam tizenhároméves. Eközben Mihajlovna Alekszandra betegsége egyre rosszabbá lett. Ingerültebb volt, végtelen szomorkodásának rohamai gyakoriabbak, férje látogatásai sűrűbbek; férje persze, úgy mint azelőtt, most is csaknem szótlanul, komolyan, mogorván ült nála, csak egyre hosszabb és hosszabb időkig. Mihajlovna Alekszandra sorsa iránt egyre jobban érdeklődtem. Kinőttem gyermekkoromból; már sok új benyomás, megfigyelés, vonzódás, sejtelem alakult ki bennem; világos, hogy a rejtély, mely e családban lappangott, egyre jobban gyötrött. Voltak pillanatok, melyekben azt hittem, hogy már értek valamit ebből a rejtélyből. Máskor meg közömbösséget, apáthiát, sőt bosszúságot éreztem, kíváncsiságom elhagyott, miután egy kérdésre sem találtam feleletet. Időnkint - s ez egyre gyakrabban megesett - roppant szerettem egyedül lenni s gondolkozni, csak gondolkozni; ezek a percek hasonlítottak azokhoz, melyekben szüleimmel laktam s mikor eleinte mielőtt apámmal megbarátkoztam volna - egész éven át gondolkoztam, képzelődtem, szemléltem a zugomból az Isten világát, annyira, hogy végtülön-végre egészen megvadultam a fantasztikus látományoktól, melyeket pedig magam teremtettem magamnak. A különbség csak az volt, hogy most nagyobb volt a türelmetlenségem, nagyobb a szomorúságom, több az új, öntudatlan izgalmam, mozgási vágyam, fogékonyságom s ezek folytán figyelmemet egyre összpontosítani - mint régen - nem tudtam. Mihajlovna Alekszandra pedig mintha távolodni kezdett volna tőlem. Ebben a koromban már nem igen lehettem én neki a barátnéja. Nem voltam már gyermek, sok mindenről kérdezősködtem s koronkint úgy néztem rá, hogy le kellett előttem sütni a szemét. Különös pillanatok voltak. Nem birtam elviselni az ő könnyezését s gyakran könnyekre fakadtam én is, amint ránéztem. Olyankor nyakába borultam és hevesen átöleltem. Mit felelhetett ő erre? Éreztem, hogy terhére vagyok. Máskor viszont - s ez igen nehéz, szomorú idő volt - ő ölelt meg engem valami görcsös kétségbeeséssel, mintha részvétemet keresné, mintha én őt már érteném, mintha mi ketten közösen szenvednénk. Hanem azért látni lehetett, hogy megmaradt köztünk a titok s ebben az időben én is távolodni kezdtem tőle. Nehezemre esett vele lenni. Ezenkívül már a zene sem igen tartott össze bennünket. A zenét megtiltották neki az orvosok. Könyvek? Ez volt a legnehezebb kérdés. Nem tudta már, hogy miképen olvasson velem együtt. Persze, hogy megálltunk volna az első lapoknál: minden szó célzásul, minden jelentéktelen mondat rejtélyül tünt volna fel. Azt, hogy kettesben hévvel, lelkesülten beszélgessünk, mindketten kerültük.
S íme: ebben az időben sorsom hirtelen és váratlanul, rendkívül különös módon megváltoztatta életemet. Figyelmem, érzelmeim, szívem, fejem - minden, egyszerre, az enthuziazmusig feszülő erővel egyszerre más, teljesen váratlan tevékenység felé fordult s én, anélkül, hogy észrevettem volna, áthelyezkedtem egy egészen új világba; nem értem rá megfordulni, körülnézni, gondolkozni; vesztembe rohanhattam volna s ezt én éreztem; de a csáb erősebb volt, mint a félelem s én elindultam találomra, szememet behunyva. És sok időre elhagytam azt a való életet, amely annyira terhemre kezdett lenni s amelyből oly vágyakozva és hasztalanul igyekeztem kikerülni. Az eset a következő:
Az ebédlőnek három kijárata volt; egyik a nagy szobákba, másik a gyerekszoba felé, amely felé az én szobám is volt, harmadik a könyvtárba. A könyvtárnak még egy másik ajtaja is volt, melyet csak egy dolgozószoba választott el az én szobámtól; ebben a szobában rendszerint Alekszandrovics Péter ügyvezető segédje, írnoka foglalkozott, aki neki egy személyben bizalmasa, titkárja és faktora volt. Ennél szokott lenni a szekrények és a könyvtár kulcsa. Egyszer, egy ebéd után, mikor a titkár nem volt otthon, megtaláltam ezt a kulcsot a földön. Erőt vett rajtam a kíváncsiság s a kulccsal bementem a könyvtárba. Ez meglehetősen nagy terem volt, nagyon világos, köröskörül nyolc nagy szekrénnyel, amelyek tele voltak könyvekkel. Sok könyv volt ott s azoknak nagy részét valami örökösödés útján kapta Alekszandrovics Péter, másik részét pedig Mihajlovna Alekszandra gyűjtötte össze, aki szünetlenül vásárolta a könyveket. Idáig nekem mindig óvatosan megválogatott könyveket adtak olvasni, amiből könnyen következtethettem, hogy ott sokat elzárnak előlem s hogy azokban sok titkos dolog lehet. Érthető tehát, hogy ellenállhatatlan kíváncsisággal, félelemmel és örömmel s valami sajátságos, homályos sejtelemmel nyitottam ki az első szekrényt és vettem ki abból az első könyvet. Ebben a szekrényben regények voltak. Kivettem egyet, bezártam a szekrényt s oly különös érzéssel, oly szívdobogással és zsibbadozással vittem el a szobámba a könyvet, mintha előre sejtettem volna, hogy életemben nagy fordulat fog bekövetkezni. Beérve a szobámba, bezárkóztam és kinyitottam a regényt. De nem tudtam olvasni; más gondom volt: előbb arról akartam gondoskodni, hogy biztosan és állandóan rendelkezhessem a könyvtárral, de úgy, hogy meg ne tudják, s hogy minden könyv mindig nálam maradhasson. Titokban tettem ezt s ez volt életemben az első bal-lépés. Vártam a következményeket; a fejlemények igen kedvezők voltak: az Alekszandrovics Péter titkárja, miután egész este, sőt éjjel is, gyertyával a kezében, hiába kereste a földön a kulcsot, reggel lakatost hivatott, aki egy magával hozott kulcs-csomóból új kulcsot adott neki. Ezzel a dolog véget is ért és a kulcs elveszéséről senki sem beszélt többet; én meg oly óvatosan és ravaszul viselkedtem, hogy a könyvtárba csak egy hét mulva mentem be, amikor már teljesen biztos lehettem afelől, hogy nem gyanakodhatnak rám. Eleinte olyan időt választottam, mikor a titkár nem volt otthon; később pedig az ebédlőből jártam be, mert az Alekszandrovics Péter titkárja csak a kulcsot tartotta magánál, a könyvekkel azonban soha semmiféle összeköttetésbe nem lépett, tehát úgyszólván be sem tekintett a könyvtárba.
Kezdetben nagy mohósággal olvastam és az olvasás mihamar teljesen lefoglalt. Serdülő korom új vágyai, törekvései nyugtalanul és rendetlenül támadoztak lelkemben, türelmetlenül zsibongtak nagyon korai fejlődésem következtében - s mindez hirtelen váratlanul más irányt vett, mintha teljesen megelégedett volna az új táplálékkal, mintha most jutott volna az igazi útra. Szívem és fejem mihamar úgy elbűvölődött, képzelődésem úgy kibővült, hogy én mintha elfeledkeztem volna mindenről, ami eddig körülvett. Úgy látszott, hogy a sors állított meg az új élet küszöbén, melybe annyira vágytam belépni, melyről éjjel-nappal ábrándoztam s mielőtt rábocsátott volna az ismeretlen útra, felvezetett egy magaslatra, jövőmet varázslatos panorámában, fényes, csalogató perspektívában tárta elém. Át kellett élnem ezt az egész jövendőt, előbb könyvekből olvasva, átélni a fiatal lélek ábrándjaiban, reményeiben szenvedélyes felbuzdulásaiban, édes izgalmaiban. Válogatás nélkül olvastam azt a könyvet, amelyik kezem ügyébe esett, de sorsom vigyázott rám: mindaz, amit én eddig megtudtam és tapasztaltam, oly nemes és szigorú természetű volt, hogy nem csábíthatott el bármely alattomos, tisztátalan részlet sem. Vigyázott rám gyermeki ösztönöm, korai fejlődésem és egész multam, öntudatom most hirtelen bevilágította egész eddigi életemet. Csaknem minden elolvasott oldal, mintha ismerős lett volna már előttem, mintha azt én már régen átéltem volna; mintha mindezeket a szenvedélyeket, ezt a váratlan formában, varázslatos képekben elém táruló életet már átéltem volna.
Hogy' is ne ragadtattam volna el, megfeledkezve a valóságról, hogy' ne idegenedtem volna el a tényleges élettől, mikor minden átolvasott könyvben a sors ugyanazon törvényeit, az események ugyanazon szellemét láttam megtestesülni, amely az emberiség főtörvényéből kifolyólag uralkodott az ember életén, mely főtörvénytől függ a jólét, az életfenntartás és boldogulás! Ezt a gyanított törvényt igyekeztem minden tehetségemmel, csaknem valami önfenntartási ösztöntől szított igyekezettel kitalálni. Mintha valaki előre figyelmeztetett, óvott volna. Mintha valami jóslat szorongatta volna a lelkemet, melyben napról-napra gyarapodott a reménység, bár egyidejűleg egyre erősebbek lettek a művészet erejével és a költészet varázsával előadott olvasmányok folytán ebbe a jövőbe és ebbe az életbe vetett hitem szakadozásai. De - amint már említem - képzelődésem nagyon is uralkodott türelmetlenkedésem fölött s igazában véve én csak ábrándozásaimban voltam bátor, valóban pedig ösztönszerűen féltem a jövőtől. Ugyanazért mintha előre megalkudtam volna magammal, öntudatlanul elhatároztam, hogy egyelőre beérem a fantasztikus képzeletbeli világgal, amelyben már magam voltam az uralkodó, amelyben csak bajok és örömek voltak s a boldogtalanság - ha ilyet megengedtem is - csak passzív, átmeneti tünet, mely tünetre szükség van a kellemes kontraszt és a sors váratlan fordulatai kedvéért, hogy aztán szerencsés megoldást nyerjenek az én elképzelt rajongó regényeim. Így értem én most az én akkori hangulatomat.
S ez az élet, a képzelődésnek élete, melyben élesen elidegenedtem egész környezetemtől, teljes három évig tarthatott!
Ez az élet titkom volt nekem, s három év multán sem tudtam, hogy féljek-e annak váratlan megszűnésétől, vagy se? Amit e három év alatt átéltem, nagyon is hozzám nőtt. Ez ábrándozásokban nagyon erősen visszatükröződtem én magam, annyira, hogy végre már meg tudtam zavarodni, megijedni, ha valaki rám nézett, lett légyen az bárki is, ha nem óvatosan próbált lelkembe tekinteni. Emellett az egész házban valamennyien oly elvonultan társaság nélkül, kolostori csendben éltünk, hogy akaratlanul is kifejlődött bennünk a magunkba való elmerülés, az elzárkózás kívánsága. Ez történt velem is. E három év alatt körültem semmi meg nem változott, minden a régiben maradt. Folyt tovább a kedvetlen egyhangúság, amely - mint most képzelem - ha nem lett volna vonzó az ő titokzatosságával, leplezett tevékenységével, - szétmarcangolta volna lelkemet és arra vitt volna, hogy ebből a bágyadt, szomorú körből menekülést keresve, ismeretlen, viharos és talán vészt hozó kibontakozást próbáljak meg. Madame Leotard megöregedett és csaknem teljesen bezárkózott a szobájába; a gyerekek még egészen kicsinyek voltak; B. túlságosan egyoldalú, a Mihajlovna Alekszandra férje pedig éppen olyan mogorva, megközelíthetetlen, magába zárkózott, mint eddig. Közte és felesége közt tovább tartott a titokzatos viszony, amelyet én egyre fenyegetőbbnek és ridegebbnek láttam és egyre jobban féltettem Mihajlovna Alekszandrát, akinek örömtelen, színtelen életét egyre jobban kialudni láttam. Egészsége csaknem egyik napról a másikra hanyatlott. Mintha valami kétségbeesés fogta volna meg a lelkét; valami ismeretlennek, meghatározhatatlannak a nyűge nehezedett volna rá; maga sem tudta, hogy mi ez, csak valami rettenetes, neki magának is érthetetlen, de amit úgy vett magára, mint elitélt életének kikerülhetetlen keresztjét. Különösen meglepett egy megfigyelésem: úgy láttam, hogy mentől jobban felcseperedtem, ő annál inkább eltávozott tőlem, annyira, hogy tőlem való elzárkózása valami türelmetlen bosszankodásba ment át. Némely pillanatokban úgy látszott, mintha már engemet nem szeretett volna, mintha terhére lettem volna. Említettem, hogy szándékosan kezdtem tőle eltávolodni s eltávolodván, mintha átragadt volna rám az ő titkolódzó természete. Ez az oka annak, hogy mindaz, amit e három év alatt átéltem, mindaz, ami lelkemben, ábrándjaimban, ismereteimben, reményeimben, különös lelkendezéseimben kialakult, makacsul meg is maradt bennem. Amint egyszer egymás előtt titkolództunk, attól kezdve már nem lehettünk egymáshoz őszinték, habár nekem úgy tetszett, hogy én őt napról-napra jobban szerettem. Könnyek nélkül nem tudok visszagondolni arra, hogy mennyire ragaszkodott hozzám, mint rakta rám minden megmaradt szeretetét, mint igyekezett teljesíteni azon fogadalmát, hogy ő nekem anyám lesz. Igaz, hogy a maga gondjai néha hosszú időre elválasztották őt tőlem, mintha megfeledkezett volna rólam, annyival inkább, mert én is igyekeztem magamat észre nem vétetni, annyira, hogy mintha senki nem is tudta volna, hogy én elmultam tizenhat éves. De nyugodtabb pillanataiban és jobban körülnézve, Mihajlovna Alekszandra mintha nyugtalankodni kezdett volna miattam; türelmetlenül hívogatott ki magához a szobámból, tanulásom, könyveim mellől, elhalmozott kérdésekkel, mintha ki akart volna fürkészni, egész napokig nem hagyott magamra, találgatta hangulataimat, kívánságaimat, láthatóan törődve a korommal, jelenemmel és jövőmmel és kimeríthetetlen szeretettel, valami áhítattal készült arra, hogy segítségemre legyen. De már nagyon elszokott tőlem s ezért néha igen báván viselkedett, annyira, hogy az egész nagyon is átlátszó, érthető volt nekem. Például egyszer, mikor már tizenhatodik évemben jártam, átnézte könyveimet, kikérdezett, hogy mit olvasok s látva, hogy még mindig a tizenkétéves gyerekek számára való könyveknél tartok, szinte megijedt. Sejtettem, hogy miről van szó és figyelni kezdtem őt. Teljes két hétig fürkészett, vizsgált engem, hogy kitapasztalja fejlettségem és szükségleteim fokát. Végre elhatározta, hogy újat kell kezdeni s asztalunkon megjelent Scott Walter "Ivanhoe" regénye, melyet én már régen elolvastam, talán már háromszor is. Eleinte félénk figyelemmel kisérte szerzett benyomásaimat, mintha mérlegelte volna ezeket, mintha félt volna ezektől. Ez a köztünk támadt vontatottság, melyet én nagyon is észrevettem, végre megszűnt. Felmelegedtünk s én kimondhatatlanul örültem, hogy nyiltan beszélhettem ővele. Mikor a regény végére értünk, Mihajlovna Alekszandra el volt tőlem ragadtatva. Az olvasás közben elejtett minden megjegyzésem, minden felfogásom helyesnek bizonyult. Az ő felfogása szerint én már nagyon is fejlett voltam. Meglepetve ettől, elragadtatva tőlem, megint nagy örömmel kezdett nevelésemmel foglalkozni, nem akart többé tőlem elválni; de ez nemcsak őtőle függött. A sors megint elválasztott bennünket és nem engedte, hogy egymáshoz közeledjünk. Elég volt erre az első megbetegedés, az ő állandó bánatoskodásának a rohama, következett aztán erre az elidegenülés, a titkolódzás, bizalmatlankodás és talán kiméletlenkedés is.
De néha ebben az időben sem rendelkezhettünk a perceinkkel. Olvasgattunk, néhány rokonszenves szót váltottunk, zenéltünk - és akaratlanul is messzire mentünk néha a kölcsönös bizalmaskodásban, minek következtében kényelmetlenül éreztük magunkat egymással szemben. Magunkhoz térve, mintha ijedten, gyanakodó kíváncsisággal és bizalmatlankodással néztünk volna egymásra. Mindkettőnknél volt egy bizonyos határ, ameddig közeledésünkben mehettünk; ezen a határon átlépni nem mertünk, még ha szerettünk volna is.
Egy este szürkület előtt szórakozottan olvastam egy könyvet a Mihajlovna Alekszandra szobájában, ő a zongora mellett ült és egy kedvelt olasz dallam változatait játszotta. Mikor áttért a dallam egyszerű menetére, én a szívemig ható zenétől elragadtatva, magamban halkan dúdolni kezdtem a dallamot. Mihamar annyira elragadtattam magamat, hogy felkelve, a zongorához mentem; Mihajlovna Alekszandra, mintha megértett volna, átment kíséretbe és szeretettel követte minden hangadásomat. Úgy látszott, hangom gazdagsága meglepte őt. Idáig még nem énekeltem ő előtte, sőt magam is aligha tudtam, hogy van-e valami errevaló tehetségem. Most hirtelen mind a ketten felélénkültünk. Én egyre feljebb emeltem hangomat; energiát, szenvedélyt nyertem, ami még nagyobb örömöt szerzett Mihajlovna Alekszandrának, mint azt a felélénkült kísérete minden üteméből kiéreztem. Az ének oly sikeresen, oly lelkesülten, oly erővel végződött, hogy ő elragadtatva fogta meg a kezemet és örvendezve nézett rám.
- Anneta! Hiszen neked remek hangod van! - mondotta. - Istenem, hogy' nem vettem én ezt eddig észre!
- Én magam is csak most jöttem rá, - feleltem magamon kívül az örömtől.
- Legyen rajtad az Isten áldása, édes, drága gyermekem! Adj hálát neki ezért az adományért! Ki tudja... Ah, Istenem, Istenem!
A váratlan felfedezés úgy meghatotta, az öröm úgy fellelkesítette, hogy nem tudta: mit mondjon, mint dédelgessen meg. Az őszinteség, kölcsönös rokonszenv olyan pillanatai voltak ezek, aminőket már régen nem éltünk át. Egy óra mulva mintha ünnep lett volna a házban. Rögtön hivatták B.-t. Míg B.-re várakoztunk, találomra kinyitottunk egy másik zene-darabot, melyet én már ismertem s új áriába kezdtünk. Ezúttal remegtem a bátortalanságtól. Nem szerettem volna az első sikert elrontani. De hangom hamarosan felélénkült és megsegített engem. Magam is egyre jobban megbámultam hangom erejét s ez a második kisérletem szinte minden kétséget eloszlatott. Türelmetlenkedő örömében Mihajlovna Alekszandra behívatta a gyerekeket, sőt azok dadáit is, aztán végkép felbuzdulva, bement a férjéhez, kihítta azt a szobájából, amit máskor aligha mert volna megcselekedni. Alekszandrovics Péter szívesen meghallgatott, gratulált nekem s mindjárt kijelentette, hogy engem taníttatni kell. Mihajlovna Alekszandra hálás és boldog volt s csókolgatni kezdte a férje kezét, mintha Isten tudja: mi jót tettek volna ő vele.
Végre megjelent B. Az öreg megörült. Nagyon szeretett ő engem az apám emlékéért, a multamért s mikor két-három darabot elénekeltem előtte, komolyan, elgondolkozva, sőt bizonyos titokzatossággal jelentette ki, hogy kétségtelen képességről, sőt talán tehetségről van szó s hogy lehetetlen engem nem taníttatni. Aztán, mintha meggondolnák a dolgot, ő meg Mihajlovna Alekszandra azt határozták, hogy nem kell engem mindjárt nagyon megerőltetni s észrevettem, hogy összenéztek és alattomban megegyeztek, de úgy, hogy ez a rám vonatkozó megegyezés igen báván és ügyetlenül ütött ki. Én csak nevettem magamban egész este s láttam később, egy újabb éneklésem után, hogy tartóztatták magukat, sőt készakarva hangosan is felemlítették némely fogyatkozásomat. De szigorúskodásuk nem sokáig tartott s legelőbb is B. hagyta el azt, újra elérzékenyülve az örömtől. Soha sem hittem volna, hogy ő engem annyira szeret. Egész este a legbarátságosabb, legmelegebb beszélgetéssel telt el. B. néhány ismert énekes és művész élettörténetét mondta el; elbeszélései a művész felbuzdulásából, hódolatából, meghatottságából fakadtak. Aztán érintve apám történetét, a beszéd áttért reám, gyerekkoromra, a hercegre, a herceg egész családjára, melyről én azóta, hogy attól elváltam, nagyon keveset hallottam. De Mihajlovna Alekszandra sem sokat tudott róla. Még többet tudott B., aki többször megfordult Moszkvában. Hanem itt a beszélgetés valami titokzatos formát öltött, melyet én nem értettem s két-három adat, mely főképen a hercegre vonatkozott, teljesen homályban maradt előttem. Mihajlovna Alekszandra szóbahozta Katit, de arról B. semmi különöset sem tudott mondani s mintha nem akart volna róla beszélni. Ez engem meglepett. Én nemcsak el nem felejtettem Katit, nemcsak meg nem szűnt iránta való egykori szeretetem, ellenkezőleg: soha eszemágába sem jutott, hogy Kati valamelyest is megváltozhatott volna. Figyelmemet elkerülte idáig a mi elválásunk, az évek hosszú sora, az a körülmény, hogy sokáig külön éltünk, mialatt semmi hírt sem hallottunk egymásról, hogy más-más nevelésben részesültünk és hogy természeteink egymástól annyira különböznek. Képzeletemben Kati engem soha el nem hagyott: mintha még most is velem élne; különösen az én ábrándjaimban, regényeimben és fantasztikus kalandjaimban mindig ő vele kezetfogva forgolódtunk. Minden regény olvasásánál, amint magamat a regény hősnőjének képzeltem, rögtön magam mellé helyeztem az én hercegkisasszony barátnémat, két részre osztottam a regényt, amelyek egyikét persze magam gondoltam ki, ha kíméletlenül megloptam is ezzel az én kedvelt regényíróimat.
Végre családi tanácsunkban elhatároztatott, hogy énektanítót hoznak hozzám. B. ajánlott ilyet, a legjobbat. Másnap megjelent nálunk az olasz D., meghallgatott, megismételte azt, amit B., az ő barátja mondott felőlem, de mindjárt kijelentette, hogy sokkal előnyösebb lesz, ha én járok ő hozzá tanulni, együtt a többi tanulóleánykákkal, hogy a versengés elősegíti hangom fejlődését, fogékonyságát, előnyömre lesznek a bőviben levő eszközök, melyek ott rendelkezésemre állanak. Mihajlovna Alekszandra ebbe beleegyezett s ettől kezdve hetenkint háromszor délelőttönkint nyolc órakor egy szobaleány kísérete mellett eljártam a konzervatóriumba.
Most egy olyan különös esetet mondok el, amely nagyon erős hatással volt rám és éles fordulatot képezett új életszakomban. Tizenhatéves multam akkor s ezzel együtt valami érthetetlen apáthia vett erőt rajtam, valami tűrhetetlen, szomorú, magamnak is megfoghatatlan csend lepett meg. Ábrándjaim, lelkendezéseim hirtelen eltüntek, még az ábrándozásra való tehetségem is mintha megsemmisült volna. A régi tapasztalatlanság benső hevét hideg közömbösség váltotta fel. Még a tehetségem is, melyet mindenki, akit csak szerettem, oly örömmel fogadott, megszűnt előttem rokonszenves lenni s én érzéketlenül nem adtam rá semmit. Semmi sem ingerelt fel s már Mihajlovna Alekszandra iránt is oly hideg közömbösséget éreztem, amelyért csak magamat okolhattam, mert nem lehetett ezt be nem ismernem. Apáthiámat koronkint oknélküli bánkódás, váratlan könnyhullatás szakította meg. Kerestem a magányt. Ebben a különös időpontban különös eset rázta meg egész alapjában a lelkemet s a csendet valóságos viharrá változtatta. Szívem sebet kapott. Ez pedig így történt.