Netocska/III.

← II.

Netocska szerző: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, fordító: Szabó Endre III.

IV. →

III.

Ebben az időben egész Pétervárat izgalomban tartotta egy hír. Arról beszéltek, hogy nemsokára a fővárosba érkezik a híres Sz-cz. Megmozdult mindenki, aki csak zene iránt érdeklődött Pétervárott. Énekesek, művészek, poéták, zene-bolondjai, de még olyanok is, akik soha zene-bolondjai nem voltak és akik szerény büszkeséggel dicsekedtek azzal, hogy a zenéhez egy hajszálnyit sem értenek, mohó buzgósággal szaladgáltak, hogy belépő-jegyhez jussanak. A hangverseny-terem nem fogadhatta be tizedrészét sem azoknak a nekibuzdultaknak, akiknek módjukban volt huszonöt rubelt kiadni a belépő-jegyért; Sz-cz európai híre, babérral koszorúzott öregsége, fiatalos, épségben maradt tehetsége, az a hír, hogy utóbbi időkben már csak ritkán vette kezébe a hegedűvonóját a közönség kedvéért, annak az emlegetése, hogy az öreg művész ezúttal utoljára járja be Európát, aztán végképen visszavonul, megtette a maga hatását. Rövidesen szólva: az érdeklődés mély és teljes volt.

Említettem már, hogy bármely hegedűs megérkezése, bármely - csak kissé is híres művész fellépése a legkellemetlenebb hatással volt mostoha-apámra, ő sietett legjobban meghallgatni a fellépő művészt, hogy mentől előbb megítélhesse az illető művészetének mekkoraságát. Gyakran beteggé tették a dicséretek, miket köröskörül az ujművészt illetőleg hallania kellett s csak akkor nyugodott meg, ha fogyatékosságot tudott felfedezni az új hegedűs játékában s ezt epésen elmondhatta mindenfelé, amerre csak tehette. A szegény tébolyult ember az egész világon csak egy tehetséget, csak egy igazi művészt ismert el s az az egy természetesem ő maga volt. Hanem a zenei lángész, Sz-cz megérkezésének híre valami megrázó hatással volt rá. Meg kell jegyeznem, hogy az utóbbi tíz év leforgása alatt Pétervár nem hallott még Sz-cz-nél kisebb tehetségű nevezetességet sem, következésképen apámnak nem volt fogalma az európai elsőrangú művészek játékáról.

Elmondták nekem, hogy Sz-cz megérkezésének első hírére apám mindjárt újra megjelent a színház kulisszái mögött. Beszélték, hogy igen izgatott volt és nyugtalanul kérdezősködött Sz-cz-ről és annak küszöbön álló hangversenyéről. Régen nem látták már a kulisszák közt s megjelenése még feltűnést is keltett. Valaki ingerkedni akart vele és kihívó hangon azt mondta neki: "most aztán nem balett-zenét fog ön hallani, Petrovics Jegor bátyuskám, hanem olyat, amelytől bizonyosan nem lesz önnek nyugta egész életében". Mondták, hogy e gúnyos szavak hallatára elsápadt, hanem azért görcsös nevetéssel azt felelte: "majd meglátjuk; híres a hegyek mögött a dob;^[1] hiszen Sz-cz legfeljebb Párisban volt s csak a franciák csaptak vele nagy lármát, azt meg már tudjuk, hogy mifélék a franciák!" stb. - Köröskörül nevettek; a szegény ember megsértődött, de uralkodott magán s hozzátette még, hogy különben ő semmit nem mond, hanem majd meglátjuk, hány zsákkal telik, hogy nincs már messze holnapután és akkor majd itélhetünk.

B. beszéli, hogy ugyanaznap este, alkonyat előtt találkozott X. herceggel, az ismert dilettánssal, a nagyon képzett és lelkes zeneértővel. Együtt haladva beszélgettek a fővárosba érkezett művészről, mikor egy utcasarkon egyszerre csak meglátta B. az apámat, aki egy bolt kirakata előtt állva, figyelmesen nézegetett egy falragaszt, melyen nagy betűkkel hirdették Sz-cz hangversenyét s amely falragasz a boltkirakatba volt kitéve.

- Látja ön azt az embert? - kérdezte B. a hercegtől.

- Ki az? - kérdezte a herceg.

- Hallhatott már róla. Ez az a bizonyos Jefimov, akiről többször beszéltem már önnek, sőt akit ön egyszer pártfogásába is vett.

- Ah, ez érdekes! - szólt a herceg; - sok szépet mondott ön róla. Azt mondják, hogy igen érdekes ember. Szeretném egyszer meghallgatni.

- Nem érdemes, - felelt B. - nem volna benne semmi öröme. Nem tudom: hogy van ön vele, de nekem mindig tépi a szívemet. Ennek az embernek az élete - roppant képtelen tragédia. Én őt mélyen megértem s bármily hitvány is ő, azért én még mindig rokonszenvet érzek iránta. Azt mondja ön, herceg, hogy érdekes ember lehet. Ez igaz, de igen szomorú ám az ő érdekessége. Először is: ő tébolyodott; másodszor: ebben a tébolyban három bűn vergődik, mert magán kívül ő még két teremtést vitt a pusztulásba: feleségét és leányát. Amint én őt ismerem: kész volna meghalni, ha e bűnének tudatára jutna. De az a rettenetes, hogy már nyolc éve, mióta e bűnében leledzik s már nyolc év óta küzd a lelkiismeretével, hogy ezt nemcsak körülbelül, hanem teljesen felismerje.

- Azt mondja ön, hogy szegény? - kérdezte a herceg.

- Azt; de a szegénysége most szinte szerencséje, mert ürügyül szolgál neki. Most azt mondhatja mindenkinek, hogy csak a szegénysége akadályozza, s hogy ha gazdag volna, akkor ráérne művészetével törődni, nem volnának gondjai s mindjárt megmutathatná, hogy milyen művész ő. Abban a különös reménykedésben nősült meg, hogy azzal az ezer rubellel, mely a feleségének volt, képes lesz lábra állni. Képzelődő poéta s egész életében ilyen volt. Tudja ön: mit hajt szünetlenül, nyolc év óta? Azt erősítgeti, hogy minden szerencsétlenségének oka a felesége, aki miatt nem tud semmire sem menni, ölbe teszi a kezét, dolgozni nem akar. Pedig ha elveszik tőle a feleségét, ő lesz a világ legboldogtalanabb teremtménye. Már több éve, hogy kezébe sem veszi a hegedűjét - és tudja-e, hogy miért? Azért, mert valahányszor kezébe veszi a vonót, mindannyiszor meg kell magában győződnie afelől, hogy ő semmi, nulla és nem művész. Most pedig, hogy a vonójához nem nyúl, legalább az a távoli reménysége van, hogy ez nem igaz. Ábrándozó ember; azt hiszi, hogy valami csoda módon egy csapásra a világ leghíresebb emberévé lesz. Jelszava: aut Caesar, aut nihil, mintha bizony valaki egyszeribe, egy pillanat alatt Caesarrá lehetne! Szomjazza a dicsőséget. Ha pedig ilyen érzés a művész egyetlen és fő vezérlője, akkor már az a művész nem művész, mert elvesztette legfőbb művészi ösztönét, vagyis a művészetnek éppen csak a művészetért való szeretetét, a művészet megbecsülését egyedül azért, hogy az művészet és nem más, nem dicsőség. Milyen más Sz-cz: mikor ő felveszi a vonót, akkor ő rá nézve semmi más nincs a világon, csak a zene. A vonó után neki első dolga a pénz, s azt hiszem: csak a harmadik a dicsőség, de ez utóbbival nem sokat törődik... Tudja-e ön, hogy mi foglalkoztatja most azt a szerencsétlen embert? - tette hozzá B., Jefimovra mutatva. - Az a legostobább, leghitványabb, legszánalmasabb és legnevetségesebb gond foglalkoztatja őt, hogy különb-e ő, mint Sz-cz, vagy Sz-cz különb-e, mint ő? egyéb semmi, mert ő meg van győződve, hogy ő a világ legelső zenésze. Próbálja neki azt mondani, hogy ő nem művész, hát rögtön szörnyet hal, mintha a villám ütötte volna meg, mert rettenetes dolog megválni olyan ideától, melynek egész életét feláldozta s melynek alapja azért mégis mély és komoly, mert hivatása eleinte igazi volt.

- Érdekes volna látni, hogy mi történik vele, mikor Sz-czet meghallja, - jegyezte meg a herceg.

- Igen, - felelt B. eltűnődve. - De mégsem: azonnal összeszedi magát; tébolyultsága erősebb, mint a valóság s ő rögtön kitalál valami ön-igazolást.

- Azt hiszi? - kérdezte a herceg.

E percben elérték apámat, aki észrevétlenül tovább akart menni, de B. megállította és megszólította. Megkérdezte, hogy ott lesz-e a Sz-cz hangversenyén? Apám közömbösen válaszolt, hogy nem tudja, hogy neki hangversenyeknél és minden idegenből érkezett virtuózoknál fontosabb dolga van, de azért majd meglátjuk, ha egy kis szabad órája akad, hát mért ne lenne ott? majd csak benéz vagy egyszer oda is. Itt gyorsan és nyugtalanul tekintett B.-re és a hercegre, bizalmatlanul mosolygott, aztán megemelte a kalapját, fejével intett és kijelentette, hogy sietős dolga van, tovább ment.

De én már egy nap óta tudtam, hogy apám nyugtalankodik. Nem tudtam ugyan, hogy mi a baja, de láttam, hogy roppantul izgatott volt; ezt még anyám is észrevette. Mama akkor igen beteg volt, alig birt járni. Apám nem lelte a helyét, hol elszaladt hazulról, hol haza szaladt. Délelőtt három vagy négy vendége jött, régi pályatársai; ezen én nagyon csodálkoztam, mert Fjodorovics Károlyon kívül idegen emberek úgyszólván soha sem fordultak meg nálunk, az ismeretségek egészen abbamaradtak attól kezdve, hogy apám megvált a színháztól. Végre nagy lihegve megjött Fjodorovics Károly is egy plakáttal. Én figyelmesen hallgattam és néztem őket s annyira nyugtalankodtam, mintha én lettem volna az oka apám izgatottságának, melyet arcáról leolvastam. Nagyon szerettem volna megérteni, hogy miről beszélnek s ekkor hallottam először Sz-cz nevét. Azután megértettem, hogy legalább tizenöt rubel kellene arra, hogy megláthassák azt a Sz-cz-et. Arra is emlékszem, hogy apám nem birt magával s a kezével legyintve kijelentette, hogy ismeri ő ezeket a tengeren-túli csodákat, páratlan tehetségeket, ismeri Sz-cz-et is, hogy ezek mind zsidók, orosz pénzeket akarnak zsebelni, mert az együgyű orosz minden ostobaságban hisz, hát még abban, amit a franciák kiabálnak! Azt már tudtam, hogy mit jelent az, hogy valakinek nincs tehetsége. A vendégek nevettek és aztán mihamar elmentek, otthagyva apámat az ő rossz kedvével. Megértettem, hogy ő valamiért haragszik arra az Sz-cz-re s hogy valamivel a kedvében járjak és felvidítsam, az asztalhoz mentem, felvettem a plakátot, elkezdtem azt olvasni és fennhangon ejtettem ki a Sz-cz nevét. Aztán nevetve néztem apámra, aki egy széken ülve tűnődött magában és azt mondtam neki: "ez is bizonyára olyan, mint Fjodorovics Károly, ez sem találja el az igazit". Apám megrezzent, mintha megijedt volna, kikapta kezemből a plakátot, kiabált és toporzékolt, fogta a kalapját és ki akart rohanni, de mindjárt visszafordult, kihítt engem az előszobába, megcsókolt s valami nyugtalansággal, valami titkolt félelemmel kezdett nekem beszélni arról, hogy én okos, jó gyerek vagyok, hogy ő én tőlem valami nagy szolgálatot vár, de hogy voltaképen mit: arról nem szólt. Nagyon rosszul esett őt hallgatnom; láttam, hogy szavai, szeretkezései nem őszinték - és mindez megrázott engem. Gyötrelmesen félni kezdtem érte.

Másnap ebédnél - ez volt a hangversenyt megelőző nap - apám teljesen levert volt. Roppantul megváltozott és szüntelenül nézte anyámat. Nagyon meg voltam lepetve, mikor anyámmal valamiről beszélni kezdett, meg voltam lepetve azért, mert ő anyámmal úgyszólván soha sem szokott beszélni. Ebéd után különösen kedvemben kezdett nekem járni; különféle ürügyek alatt minden percben kihítt az előszobába, óvatosan körülnézett, mintha félt volna, hogy valamin rajtakapják, símogatta a fejemet, csókolgatott, egyre ismételgette, hogy én engedelmes, jó gyerek vagyok, hogy én bizonyára szeretem a papámat, hogy bizonyára megteszem azt, amire ő engem kér. Mindez engem tűrhetetlenül elszomorított. Végre, miután már vagy tizedszer kihítt az előszobába, kiderült, hogy mit akar. Gonddal telt, gyötrelmes arccal, minduntalan félretekintgetve, azt kérdezte tőlem: nem tudom-e, hol van eltéve mamának az a huszonöt rubelje, melyet tegnap délelőtt hozott haza? E kérdés hallatára majd meghaltam ijedtemben. De e pillanatban valaki zajt csinált a lépcsőn, apám ijedten otthagyott és kiszaladt a házból. Csak este tért vissza, zavart, szomorú, komor volt, szótlanul leült egy székre és valami félénkséggel nézegetett rám. Engem valami rettegés fogott el és készakarva kerülgettem az ő tekintetét. Végre anyám, aki egész nap ágyban feküdt, magához hítt, aprópénzt adott s elküldött a boltba teáért és cukorért. Nálunk a teázás nagy ritkaság volt, a mamám ezt a körülményeinkhez képest nagy fényűzést csak akkor engedte meg magának, ha beteg volt, lázat érzett. A pénzt elvéve, kimenteni az előszobába és azonnal futásnak eredtem, mintha attól féltem volna, hogy valaki utolér. De megtörtént, amitől tartottam: apám utólért az utcán és visszavezetett a lépcsőre.

- Netocska! - kezdte remegő hangon, - édes galambocskám! Add nekem azt a pénzt s én holnapi nap...

- Apácskám! apácskám! - kiáltottam térdre esve és könyörögve, - nem tehetem! Lehetetlen! Teát kell venni mamának... Nem foszthatjuk meg mamát ettől! Majd máskor...

- Hát nem teszed meg? nem? - kérdezte suttogva, magából kikelve, - eszerint te nem akarsz engem szeretni? No, jól van! Most én elhagylak téged. Maradj itt anyáddal, én elmegyek tőletek és téged nem viszlek magammal: hallod-e, te rossz leányka? Hallod-e?

- Apácskám! - kiáltottam egészen megrémülve, - nesze, itt van a pénz. De mit tegyek most? - szóltam kezeimet tördelve és apám kabátja szárnyába kapaszkodva, - mamácska sírni fog, mamácska megint szidni fog engem.

Úgylátszik: nem számított ilyen ellenkezésre, de a pénzt elvette; aztán, nem birva tovább elviselni az én panaszaimat és zokogásomat, ott hagyott a lépcsőn és leszaladt. Én felmentem, de lakásunk ajtaja előtt minden erőm elhagyott; nem mertem, nem birtam bemenni; szívem egészen fel volt háborodva, össze volt törve. Eltakartam arcomat a kezemmel s az ablakhoz rohantam úgy, mint akkor, mikor először hallottam apámnak azt az óhaját, hogy bárcsak meghalna mamácska. Valami önfeledtség, dermedtség vett rajtam erőd, reszketve figyeltem a lépcső felé a legkisebb zajra is. Végre hallottam, hogy valaki sietve jön felfelé. Ő volt; megismertem a járásáról.

- Te itt vagy? - kérdezte suttogva.

Én hozzárohantam.

- Nesze! - mondotta, a pénzt kezembe gyömöszölve - nesze! Vedd visza! Nem vagyok többé apád, érted? Nem akarok tovább a te papád lenni. Te jobban szereted a mamát, mint engem. Eredj hát a mamádhoz! Semmi közöm többé hozzád.

Ezt mondva, ellökött magától és megint leszaladt a lépcsőn. Én sírva futottam utána.

- Papácskám! Édes jó papácskám! Engedelmeskedni fogok neked! - kiáltottam utána -, jobban szeretlek téged, mint a mamát. Nesze, vedd vissza a pénzt!

De ő már nem hallotta ezt; eltünt. Ez este olyan voltam, mintha összetörtek volna, láz gyötrött. Emlékszem, hogy anyám mondott valamit, magához hítt; én mintha nem lettem volna eszemnél, sem nem hallottam, sem nem láttam semmit. Végre rohamot kaptam: sírni, sikongani kezdtem; anyám megijedt s nem tudta, hogy mit csináljon. Magához vett az ágyba s nem emlékeztem rá: hogyan aludtam el, megölelve az ő nyakát, reszketve és minden pillanatban ijedezve. Így telt el az egész éj. Reggel nagyon későn ébredtem fel; anyám már nem volt otthon. Olyankor ő mindig dolga után szokott menni. Apámnak valami idegen vendége volt; valamiről hangosan beszéltek. Alig vártam, hogy a látogató elmenjen, s mikor ketten maradtunk, én apámhoz rohantam és zokogva kértem, hogy bocsásson meg nekem a tegnapiakért.

- Hát aztán jó gyerek leszel-e, mint voltál, ezelőtt? - kérdezte mogorván.

- Jó leszek, apácskám, jó leszek! - feleltem. - Megmondom, hogy hol van eltéve a mama pénze. Ebben a fiókban, egy skatulyában volt tegnap.

- Itt volt a pénz? hol? - kérdezte izgatottan és felkelt a székről, - hol volt az a pénz?

- Zár alatt van, papa! - feleltem. - Várj: majd este, mikor mama elküld váltani, mert láttam, hogy az aprópénze már elfogyott.

- Nekem tizenöt rubelre van szükségem, Netocska! Érted? Csak tizenötre. Kerítsd meg azt nekem ma; holnap majd visszaadom. Most pedig rögtön megyek és krumpli-cukrot veszek neked... veszek diót is... meg bábot is... aztán holnap megint... és mindennap kapsz tőlem ajándékot, ha okos, engedelmes leányka leszel.

- Nem kell nekem, papa, nem kell. Nem kell semmi ajándék; nem eszem meg semmi csemegét, visszaadom neked mind! - kiáltottam és sírásra fakadtam, mert egy pillanat alatt megfájdult egész szívem. Éreztem e pillanatban, hogy ő engem nem sajnál, nem szeret, hiszen nem látja, hogy mennyire szeretem én őt és azt gondolja, hogy csak ajándékokért engedelmeskedem neki. E pillanatban én, a gyerek, egészen beleláttam s már akkor éreztem, hogy ez a tudat engem örökre megsebzett, hogy én őt már nem szerethetem, hogy az én régi papácskámat elvesztettem. Hanem ő valami diadalmas elragadtatásban volt az én igéreteim hallatára; látta, hogy én képes vagyok mindenre ő érte, hogy megteszek neki mindent és csak az Isten tudja: milyen sok volt akkor nekem az a "minden". Megértettem én azt, hogy mit jelentett anyámnak az a pénz; tudtam, hogy elkeseredésébe belebetegedhetik, ha azt a pénzt elveszti és engem kínosan gyötrött a bűnbánat. De apám ebből semmit sem látott; ő engem valami háromesztendős gyereknek tartott, holott én mindent megértettem. Elragadtatása nem ismert határt; csókolgatott, csillapított, hogy ne sírjak, biztatott, hogy még ma elmegyünk valahová mamácskától (bizonyára hízelegni akart ezzel az én örökös képzelődésemnek), kihúzta zsebéből a plakátot, elkezdett engem biztosítani, hogy az az ember, akit ő ma meg fog hallgatni, neki ellensége, halálos ellensége, hanem hogy az ő ellenségei nem fognak diadalmaskodni. Határozottan ő volt olyan, mint a gyerek, mikor velem az ő ellenségeiről kezdett beszélni. Észrevévén, hogy nem mosolygok, mint mosolyogtam máskor, ha velem beszédbe ereszkedett, hanem szótlanul hallgatom őt, fogta a kalapját és kiment a szobából, mert sietett valahová; de elmenet még egyszer megcsókolt és kissé gúnyosan intett a fejével, mintha nem bíznék meg bennem egészen s mintha rá akarna venni, hogy mást ne gondoljak.

Említettem már, hogy olyan volt, mintha tébolyodott lett volna, ez már a megelőző este is látható volt rajta. Pénzre azért volt szüksége, hogy belépőjegyet válthasson a hangversenyre, amitől függött - szerinte - minden. Mintha előre érezte volna, hogy ez a hangverseny fogja eldönteni az ő sorsát, de annyira elvesztette a fejét, hogy a megelőző este az aprópénzt akarta elvenni tőlem, mintha azon megvehette volna a belépőjegyet. Furcsaságai még jobban feltüntek az ebédnél. Nem birt egy helyen megmaradni, nem nyúlt egy ételhez sem, minden percben felugrott helyéről, aztán megint leült, mintha mást gondolt volna: hol a kalapja után kapott, mintha valahová el akarna menni, hol rendkívül szórakozottnak látszott, suttogott magában, aztán hirtelen rám nézett, hunyorított, valami jeleket adott, mintha mentől előbb meg akarná kapni a pénzt s mintha bosszankodnék, hogy azt még mindig nem vettem el a mamámtól. Még anyám is észrevette ezeket a furcsaságokat és megütődve nézegetett rá. Én meg úgy éreztem magamat, mint a halálraitélt. Véget ért az ebéd; én bevettem magamat egy szögletbe s lázasan reszketve vártam azt az időt, mikor anyám rendszerint a boltba szokott küldeni. Egész életemben nem éltem át ilyen kínos órákat, melyek örökre megmaradtak emlékezetemben. Mit éreztem én e percekben! Vannak pillanatok, melyek tartama alatt elméjében az ember sokkal többet él át, mint máskülönben egész évek folyamában. Éreztem, hogy helytelen lépésre készülök: hiszen apám maga segített jó ösztöneimnek, mikor első ízben kislelkűen vétkezésre nógatott engem, aztán ettől megijedve, kijelentette, hogy nagyon helytelenül cselekedtem. Hát nem képes ő azt felfogni, hogy mily nehéz megcsalni a természetet, mely szomjazza a benyomások megértését, miután már annyi jót és rosszat átélt, meggondolhatott? Én jól megértettem, mily rémes szélsőség volt az, ami őt arra szorította, hogy engem másodszor is vétekre ösztönözzön, ezáltal szegény, védtelen gyermekségemet áldozatul dobja s megpróbálja még egyszer megingatni az én tehetetlen lelkiismeretemet. Most, a szögletembe félrevonulva, azon gondolkoztam: miért igért ő nekem jutalmat azért, amit megcselekedni én már a saját akaratomból elhatároztam? Uj érzések, eddig nem ismert uj törekvések, uj kérdések rajzottak fel bennem és tépelődtem ezekkel a kérdésekkel. Azután anyámról kezdtem gondolkozni; elgondoltam, mennyire el lesz keseredve, ha utolsó keresményét is elveszti. Végre anyám letette a munkáját, melyen csak nagy erőmegfeszítéssel dolgozott és magához hítt. Remegve közeledtem hozzá. Pénzt vett ki a komódszekrényből, ideadta nekem és azt mondta: "menj Netocska; de az Istenre kérlek, vigyázz, hogy meg ne csaljanak, mint a multkor s hogy el ne veszítsd a pénzt". Könyörgő tekintettel néztem apámra, de az csak a fejével bólintott, helyeslőleg mosolygott és kezét dörzsölte a türelmetlenségtől. Az óra hatot ütött s a hangverseny hétre volt kitűzve. Ő is sokat évődött ebben a várakozásban.

Megálltam a lépcsőn és vártam őt. Oly izgatott és türelmetlen volt, hogy minden óvatosságot feledve rögtön kisietett utánam. Átadtam neki a pénzt; a lépcsőn sötét volt, azért arcát nem láthattam; de azt éreztem, hogy egész testében reszketett, mikor a pénzt átvette. Én megdermedten álltam, nem birtam helyemből mozdulni, csak akkor tértem magamhoz, mikor ő azt mondta, hogy menjek fel és hozzam le neki a kalapját, ő maga nem akart bemenni.

- Papa! hát te... nem jösz velem? - kérdeztem akadozva, utolsó reménységgel arra gondolva, hogy talán megkönyörül rajtam.

- Nem! menj csak magad... mi? Megállj csak, - kiáltott fel, mintha most jutna valami eszébe, - várj csak: mindjárt hozok neked valami nyalánkságot; te pedig menj addig és hozdd le a kalapomat.

Mintha valami fagyos kéz szorította volna össze a szívemet. Felkiáltottam, ellöktem őt és felszaladtam. Mikor beléptem a szobába, egészen ki voltam kelve magamból s ha akkor azt mondtam volna anyámnak, hogy elvették tőlem a pénzt, hát ő azt elhitte volna. De én ebben a percben nem birtam semmit sem mondani. Görcsös kétségbeesésem rohamában keresztül vetettem magam a mama ágyán és kezemmel eltakartam arcomat. Egy perc mulva megnyikordult az ajtó és bejött az apám. A kalapjáért jött.

- Hol a pénz? - riadt fel anyám, mindjárt sejtve, hogy valami rendkívüli dolog történhetett; - hol a pénz? Szólj! beszélj!

Erre felemelt engem az ágyról és a szoba közepére állított.

- Hol a pénz? - kiáltott rám megint, aztán hirtelen apám felé fordult, aki éppen kezébe vette a kalapját. - Hol a pénz? - kérdezte apámtól is. - Te istentelen! Te halálos átkom, gyilkosom! Hát ezt a gyereket is vesztébe kergeted?! Még őt is! Ne-e-em! azt nem viszed el szárazon!

És egy pillanat alatt az ajtóhoz ugrott, bezárta azt és a kulcsot magához vette.

- Beszélj! Vallj be mindent! - fordult megint felém, izgatottságától alig hallható hangon. - Vallj be mindent! Szólj hát! Beszélj! vagy nem tudom: mit teszek veled.

Megragadta és morzsolta a kezemet, míg faggatott. Magánkívül volt. Ebben a pillanatban feltettem magamban, hogy hallgatni fogok és egy szóval sem árulom el apámat, de félénken még egyszer reá néztem... Csak egy tekintete, csak egy szava lett volna hozzám, vagy valami egyéb, amit tőle vártam, s amiért most magamban imádkoztam - és boldog lettem volna, még ha úgy gyötörtek, vallattak volna is... De Istenem, ő egy érzéketlen, fenyegető mozdulattal hallgatást parancsolt, mintha én e pillanatban, bárki másnak is a fenyegetésétől félhettem volna. Torkom elszorult, lélegzetem akadozott, lábam reszketni kezdett s érzéketlenül terültem el a földön... Ismétlődött velem a tegnapi, első nyavalya-törés rohama.

Arra ocsúdtam fel, hogy a lakásunk ajtaján kopogtattak. Anyám kinyitotta az ajtót s egy rendiruhás inast láttam, aki bejöve a szobába, csodálkozva nézett meg mindnyájunkat és Jefimov zenész után tudakozódott. Mostoha-apám jelentkezett. Erre az inas levelet adott át, tudatva, hogy B. úr küldi, aki most a hercegnél van. A levélben meghívó és belépő-jegy volt az Sz-cz hangversenyére.

A gazdag rendiruhás lakáj megjelenése, aki gazdájának, a hercegnek nevét említette, az a kitüntetés, hogy a herceg ide küldött a szegény Jefimov zenészhez: mindez nagy hatással volt anyámra az első pillanatban. Elbeszélésemnek mindjárt az elején elmondtam már, hogy az a szegény asszony még mindig szerette apámat. És ellenére a nyolc évi szakadatlanul keserves együttélésnek, szíve még most sem változott meg: még most is tudta őt szeretni. Talán azt gondolta, hogy most egyszeribe fordulat áll be férje sorsában. Mert a reménységnek a legkisebb sugara is nagy hatással volt rá. Ki tudja: talán ő rá is átragadt valami eszelős férje megingathatatlan bizakodásából. Lehetetlenség is, hogy ez a bizakodás ő rá, a gyenge nőre semmi hatással sem lett volna s a herceg figyelmességére rögtön ezer meg ezer tervet építhetett. Kész volt egy pillanat alatt megint közeledni a férjéhez, kész volt neki megbocsátani életük eddigi keserűségét, még legutóbb elkövetett vétkét is, t. i. azt, hogy rosszra használta fel az ő egyetlen gyermekét, - kész volt felbuzdulásának, ujreménykedésének rohamában ezt a vétkezést egyszerű félrelépésnek, a szegénység kényszeréből eredt kislelkűségnek, a hitvány élet, kétségbeejtő helyzet következményének minősíteni. Már ebben a pillanatban készen voltak nála a megbocsátás és végtelen részvét szavai elveszett férje számára.

Apám megélénkült; őt is meglepte a herceg és B. figyelme. Anyámhoz fordult, valamit súgott neki, mire anyám a szobából távozott, de két perc mulva visszajött, váltott pénzt hozott magával s apám azonnal egy ezüst rubelt adott a lakájnak, aki udvarias főhajtással távozott. Ezután anyám egy percre kimenvén, behozta a vasalót s előkeresve apám legjobb ingét, elkezdte azt vasalni. Sajátkezüleg kötötte fel apámnak a fehér batiszt-nyakkendőjét, melyet időtlen-idők óta őriztek a ruha-szekrényben a fekete, bár már kissé viseltes frakkal együtt, melyet még akkor varrattak, mikor apám a színháznál volt alkalmazva. Elkészülvén az öltözködéssel, apám fogta a kalapját, de mielőtt kiment volna, egy pohár vizet kért; halvány volt és fáradtan ült le egy székre. A vizet már én nyujtottam oda neki; meglehet, hogy anyám szívébe újra visszatért az iménti ellenséges érzés és lehűtötte első felbuzdulását.

Apám távozott, anyámmal magunkra maradtunk. Behúzódtam a szögletembe és néztem anyámat. Sohasem láttam őt ilyen izgatottnak: ajkai remegtek, halvány arca hirtelen kigyuladt, miközben időnkint minden tagja megreszketett. Végre panaszkodásban, tompa zokogásban, siránkozásban tört ki a bánata.

- Én vagyok az oka mindennek, oh én szerencsétlen! - mondotta magában. - Mi lesz ebből a leányból, ha én meghalok? mi lesz belőle? - folytatta, megállva a szoba közepén, mintha ez a gondolat villámcsapásként érte volna. - Netocska! Gyermekem! Szegénykém! Boldogtalan leányom! - mondta, megfogva kezemet és görcsösen magához ölelve. - Ki fog rád gondot viselni, mikor életemben sem tudlak nevelni, nem tudok rád vigyázni! Oh, te nem értesz meg engem. Érted-e, Netocska, nem felejted-e el, amit most mondok? Fogsz-e majd rá emlékezni?

- Mindenre, mamácskám, mindenre, - feleltem - kezemet könyörgésre téve össze.

Sokáig tartott átölelve, mintha reszketett volna annak még a gondolatától is, hogy engemet itt hagy. Szívem majd megszakadt.

- Anyácskám! mamám! - szóltam szepegő sírással, - miért nem szereted te papát?

És a zokogás elfojtotta szavamat.

Sóhaj tört ki kebeléből. Aztán ujabb, nagy búbánattal járt fel s alá a szobában.

- Szegény, szegény leánykám! S én észre sem vettem, hogy ő már felnőtt; hiszen ő már mindent tud, mindent. Istenem! Milyen benyomásai lehetnek neki, milyen példákat lát!

És kétségbeesetten tördelte kezeit.

Azután hozzám jött és kimondhatatlan szeretettel csókolgatott, - csókolgatta, könnyeivel áztatta kezemet, kérte tőlem a bocsánatot... Soha én ilyen gyötrődést nem láttam. Végre mintha kimerülten önfeledtségbe esett volna. Így telt el egy óra. Akkor fáradtan, kimerülten fölkelt s azt mondta nekem, hogy feküdjem le. Bementem a zugomba, betakarództam, de elaludni nem tudtam. Bánkódtam anyámért is, apámért is. Türelmetlenül lestem apám hazatértét. Valami félelem vett rajtam erőt, ha rágondoltam. Egy félóra után anyám felfogta a gyertyát s hozzám jött megnézni, hogy alszom-e? Hogy őt megnyugtassam, behunytam a szememet és úgy tettem, mintha aludtam volna. Miután megnézett, a pohárszékhez ment, kinyitotta azt és egy pohár bort töltött magának, kiitta és lefeküdt aludni, égve hagyta az asztalon a gyertyát, az ajtót nem csukta be, mint máskor sem, mikor apámat későre vártuk haza.

Én szinte önfeledten feküdtem, de álom nem jött szememre. Alig szenderedtem el egy kissé, azonnal felébredtem és rettegtem valami szörnyű álomlátásoktól. Kínlódásom egyre növekedett. Kiáltani akartam, de nem birtam. Végre már késő éjjel hallottam, hogy az ajtó kinyílt. Nem tudom: mennyi idő telhetett el, de amint újra kinyitottam szememet, megláttam apámat. Úgy láttam, hogy szörnyen sápadt volt. Az ajtó közelében ült egy széken s mintha valamin gondolkozott volna. A szobában halálos csend volt. A pislogó gyertya, melynek faggyúja lefutott, szomorúan világította meg szegényes lakásunkat.

Sokáig néztem és láttam, hogy apám még mindig nem mozdul, tovább is ugyanazon helyén ül, fejét lehorgasztja és görcsösen támaszkodik kezével a térdére. Többször megpróbáltam őt megszólítani, de nem birtam. Dermedtségem tovább tartott. Végre felocsúdott, felemelte a fejét és felkelt a székről. Néhány pillanatra megállt a szoba közepén, mintha el akarta volna magát valamire határozni; azután hirtelen a mama ágyához ment, hallgatódzott s meggyőződvén, hogy mama alszik, a ládához lépett, melyben az ő kincsét, a hegedűt rejtegette. Felnyitotta a ládát, kivette és az asztalra tette a fekete tokot, aztán megint körülnézett; nézése zavaros, nyugtalan volt, olyan, amilyet nála soha sem láttam.

Már fel akarta venni a hegedűt, de aztán mégsem nyúlt hozzá s megfordult és bekulcsolta az ajtót. Aztán meglátván, hogy a pohárszék nyitva van, nesztelenül odament, meglátta a poharat és bort töltött magának és ivott. Most harmadszor nyúlt a hegedű után, de harmadszor is otthagyta és anyám ágyához ment. Félelemtől zsibbadozva vártam, hogy mi lesz ebből?

Nagyon sokáig lesett valamire, aztán hirtelen lerántotta anyám arcáról a takarót és elkezdte azt a kezével tapogatni. Én megrázkódtam. Még egyszer ránézett anyámra s fejét csaknem hozzászorította, de mikor utoljára felemelkedett, hát mintha valami mosoly tévedezett volna roppant halvány arcán. Csendesen, óvatosan újra betakarta alvó anyámat, befedte a fejét, lábát... s én reszketni kezdtem valami ismeretlen félelemtől: féltettem anyámat, féltem az ő mély alvása miatt és nyugtalanul néztem a szögletesen töredező vonalat, melyet teste tagjai a takaróra rajzoltak. Villámszerűen csapott elmémbe egy rettenetes gondolat.

Ez előkészületeket elvégezve apám, megint a pohárszékhez ment s megint megivott egy pohár bort. Egész testében reszketett, amint az asztalhoz ment. Nem lehetett ráismerni, olyan sápadt volt. Megint a hegedűhöz nyúlt. Én már láttam azt a hegedűt s tudtam, hogy mi az, de most valami rettenetes, félelmetes, csodadolgot vártam... és megrezzentem a hegedű első szavától. Apám játszani kezdett. De a hangok olyan szakadozottak voltak; minden pillanatban abbahagyta, mintha valamire vissza akarna emlékezni; végre kínos, gyötrelmes tekintettel letette a vonót és valami különösen nézett az ágyra. Valami nyugtalanította őt onnan. Megint az ágyhoz ment... Megfigyeltem minden mozdulatát s rettenetes érzéstől dermedezve, vigyáztam, hogy mit csinál.

Egyszerre csak sietve kezdett valamit keresni a kezével, - s az a szörnyű gondolat megint úgy megégetett, mint a villám tüze. Eszembe jutott: miért alszik anyám oly mélyen? mért nem ébredt fel, mikor apám őt a kezével végigtapogatta? Végre láttam, hogy összekapkod a kezeügyébe eső minden darab ruhánkat, anyám szoknyáját, a maga ócska kabátját, otthonkáját, még az én levetett ruhámat is s ezekből egész halmot rakott anyámra, aki ilyenformán egészen eltünt a rádobált ruhahalmaz alatt. Anyám még mindig mozdulatlanul feküdt, egy tagját sem mozdította meg.

Mély álomban aludt!

Apám mintha fellélegzett volna, mikor ezzel a munkájával elkészült. Most már nem zavarta semmi, de azért valami még mindig nyugtalanította. Más helyre tette a gyertyát és arccal az ajtó felé fordult, hogy ne is lássa az ágyat. Végre felvette a hegedűjét s valami kétségbeesett mozdulattal vágott rá a vonóval... Megindult a zenélés.

De nem zene volt az. Emlékszem a legapróbb részletekig mindenre, ami akkor figyelmemet megkapta. Nem, ez nem olyan zene volt, mint aminőt később hallottam. Nem hegedű-hang volt az, hanem mintha valakinek rettenetes szava harsant volna fel először a mi szegény szállásunkon. Talán benyomásaim voltak kuszáltak, betegesek, vagy érzéseimet rázta meg mindaz, aminek szemtanúja voltam s érzéseim el voltak készülve a szörnyű, kikerülhetetlenül kínos benyomásokra, elég az hozzá, hogy erős meggyőződéssel mondhatom, hogy emberi nyögést, emberi jajgatást és sírást hallottam; egész kétségbeesés áradozott azokból a hangokból s mikor felzúgott az utolsó, befejező akkord, amelyben megvolt minden, ami szörnyűség csak lehet a sírásban, a kínos, búbánatos, reménytelen elkeseredésben: mindez, mintha együtt, egyszerre szólalt volna meg abban az akkordban... Nem birtam magammal, reszkettem, könnyeim kicsordultak s kétségbeesett, szörnyű sikoltással rohantam apámhoz és átöleltem őt. Ő felkiáltott és leeresztette a hegedűjét.

Egy percig fejét vesztve állt. Végre szemei megrebbentek és körülnézett; mintha keresett volna valamit, aztán felkapta a hegedűjét, meghadarintotta felettem... egy perc s talán ott nyomban megölt volna.

- Apácskám! - kiáltottam rá, - apácskám!

Szavamat hallva reszketett, mint a falevél s két lépésnyire hátralépett.

- Ah! Tehát te még megvagy! Tehát még nem végeztem mindennel! E szerint te még itt vagy én velem! - kiáltott rám, vállamnál fogva felemelve engem a levegőbe.

- Apácskám, - sikongtam újra, - ne ijesztgess, az Istenért! Félek! Jaj!

Sírásom meglepte őt. Csendeskén letett a földre s vagy egy percig szótlanul nézett rám, mintha valamire visszaemlékeznék. Aztán mintha valami megkapta, mintha valami szörnyű gondolat ragadta volna meg, zavaros szemeiből kicsordult a könny; lehajlott hozzám és mereven nézett arcomba.

- Apácskám, - szóltam, nem tudva hova lenni a félelemtől, - ne nézz úgy rám, apácskám! Jerünk innen! Jerünk hamar! Jerünk, fussunk!

- Igen, fussunk, fussunk innen! Ideje! Jerünk, Netocska. Gyorsan, gyorsan!

És ide-oda forgott, mintha csak most találta volna ki, hogy mit kell tennie. Sietve körülnézett s meglátva a földön anyám kendőjét, felvette azt és zsebébe dugta; azután a főkötőjét látta meg: azt is magához vette és eldugta, mintha hosszú útra készült volna s el akarná magát látni minden szükséges dologgal.

Én hirtelen magamra kaptam a ruhámat és éppen úgy sietve magamhoz vettem mindent, amire az úton szükség lehet.

- Megvan minden? - kérdezte apám; - készen vagy? Gyorsan, gyorsan!

Hamarosan egy csomagot kötöztem össze, kendőt vettem a fejemre s már ki akartunk menni, mikor eszembe jutott, hogy a falon függő képet is magunkkal kell vinni. Apám rögtön helyeselte ezt. Most ő csendes volt, suttogvást beszélt, csak siettetett engem, hogy jerünk már. A kép nagyon magasan volt felakasztva, ketten odavittünk egy széket, arra feltettünk egy zsámolyt és én arra felmászva, végre sok üggyel-bajjal levettük a képet. Most már készen voltunk az elutazásra. Apám megfogta a kezemet s már el akartunk indulni, mikor ő hirtelen megállított engem. Sokáig dörzsölte a homlokát, mintha törné a fejét valamin, amit még nem tettünk meg. Végre mintha rájött volna, hogy mi kellene még neki, előkereste a kulcsokat, melyek anyám párnája alatt voltak és sietve keresett valamit a komód-szekrényben. Végre visszatért hozzám, hozva magával valami kevés pénzt, amit a fiókban talált.

- Nesze, vedd el, vigyázz rá, - mondta suttogva, - el ne veszítsd! vigyázz!

E szavakkal a pénzt először a markomba tette, de megint visszavette és bedugta a kebelembe. Emlékszem, hogy megrezzentem, mikor testemhez ért az ezüst s mintha csak most értettem volna meg, hogy mi a pénz? Most hát megint készen voltunk, de ő megint megállított.

- Netocska! - mondotta, mintha nagy erőfeszítéssel gondolkozott volna, - kedves leánykám... valamit el is felejtettem... Mit is?... Mi kellene még? Nem tudom... De igen, igen, most jut eszembe! Jer ide, Netocska.

Odavitt a szögletbe, a szent-kép elé és azt mondta, hogy térdepeljek le.

- Imádkozzál, gyermekem, imádkozzál! Megkönnyebbülsz. De igazán megkönnyebbülsz, - mondta suttogva s a szent-képre mutatva, miközben furcsán nézett rám. - Imádkozzál, imádkozzál! - ismételte valami kérő, könyörgő hangon.

Térdre estem, összetettem kezemet; teljes erőt vett rajtam a félelem és kétségbeesés; elterültem a földön s néhány percig úgy feküdtem ott, mint az élettelen. Imádkozásomban összeszedtem gondolataimat, érzéseimet, de a félelem felülkerekedett bennem. Gyötrelmes kínnal keltem fel. Most már nem akartam vele elmenni, féltem tőle, maradni akartam. Végre, ami annyira nyomott és gyötrött, kiszakadt a kebelemből.

- Papa! - szóltam könnyektől ázva, - hát a mama? Hol van ő? Hol van az én anyám?

Nem folytathattam, elárasztottak a könnyek.

Ő is könnyezve nézett rám. Végre kézenfogva az ágyhoz vezetett, szétszórta a felhalmozott ruhákat és felemelte a takarót. Istenem! Anyám holtan feküdt ott, már ki is hűlt, megkékült. Magamon kívül vetettem rá magamat és átöleltem holttestét. Apám leállított a lábamra.

- Hajtsd meg magadat előtte, gyermekem! - mondotta, - búcsúzz el tőle...

Meghajtottam magamat. Apám ugyanazt cselekedte... Roppant sápadt volt, ajkai mozogtak és valamit suttogtak.

- Ezt nem én tettem, Netocska, nem én, - mondotta nekem, reszkető kezével a holttestre mutatva. - Hallod? nem én; ebben én vétkes nem vagyok. Ne feledd ezt, Netocska.

- Papa, jerünk, - suttogtam félelmemben; - ideje, hogy elmenjünk.

- Igen, ideje! már régen! - felelt ő, erősen megragadva kezemet és sietve, hogy mentől előbb kijussunk a szobából. - No, most jerünk utunkra! Hálistennek, most már mindennek vége.

Lementünk a lépcsőn; az álmos házmester kinyitotta a kaput, gyanakodva nézett ránk s apám, mintha félt volna a tudakozódástól, elsőnek szaladt ki a kapun, úgy hogy alig birtam őt utolérni. Végigmentünk az utcánkon és a csatorna partjára értünk. Az éj folyamán hó esett és most is apró pelyhekben hulldogált. Hideg volt; csontomig átfáztam és apámat a kabátszárnyába fogódzva, futva követtem. Hegedűjét a hóna alatt tartotta és minden percben megállt, hogy a hegedű-tokot helyreigazítsa a hóna alatt.

Már vagy egy negyedóráig mentünk; végre a gyalogjáró lejtőjén lementünk a csatorna szélére s ő leült a legelső cölöpre. Tőlünk két lépésnyire lék volt a jégen vágva. Köröskörül egy lélek sem volt látható. Istenem! mennyire emlékszem még most is arra a félelmes érzésre, mely akkor rajtam erőt vett! Végre megtörtént, amiről már egy év óta ábrándoztam. Elhagytuk nyomorúságos lakásunkat; de ezt vártam-e én? erről álmodoztam-e? ez forgott-e gyermeki képzelődésemben, mikor annak a boldogságát találgattam, akit én oly nemgyerekiesen szerettem? Leginkább a mamám miatt gyötrődtem e pillanatban. Miért hagytuk őt magára? - tépelődtem magamban. - Miért hagytuk ott a holttestét, mint valami szükségtelen valamit? Emlékszem, hogy leginkább ez nyugtalanított és kínzott engem.

- Papácska, - szólaltam meg, nem birva tovább magammal a kínzó gyötrelem miatt, - papácska!

- Mi kell? - kérdezte mogorván.

- Miért hagytuk ott mamát? Miért hagytuk el őt, papa? - kérdeztem, sírva fakadva. - Papácskám, jerünk vissza. Híjjanak hozzá valakit.

- Igen, igen! - kiáltott fel megrezzenve és a cölöpről felállva, mintha valami új gondolat ütötte volna, amely véget vethet a bizonytalanságnak. - Igazad van, Netocska, ez így nem lehet; mamához kell mennünk, ő ott most fázik. Menj vissza hozzá, Netocska; nincs ott sötét, van ott gyertya; ne félj, híjj hozzá valakit, aztán jer ide vissza; menj magad, én majd itt megvárlak... Hiszen nem megyek én el innen...

Rögtön elindultam, de alig értem fel a gyalogjáróra, mintha valami a szívembe szúrt volna... Megfordultam és azt láttam, hogy ő már a túlsó oldalon futásnak eredt, hogy menekül tőlem, egyedül, magamra hagyva engem ilyen pillanatban! Egész erőmből felsikoltottam és ijedten szaladtam utána. Lihegve futottam; ő egyre gyorsabban szaladt... Már elvesztettem őt szemem elől. Útközben megláttam a kalapját, melyet ő futtában elejtett; felvettem és tovább szaladtam. Lélegzetem akadozott s lábaim alig birtak. Éreztem, hogy valami képtelenség történik velem: egyre azt hittem, hogy ez mind álom s időnkint olyan érzésem volt, mintha álmodtam volna, mint mikor az az álomlátásom volt, hogy szaladok valakitől, üldözőm már-már utolér s én eszméletlenül elesem. Kínos érzés gyötrött: sajnáltam apámat, szívem sajgott, fájt, mikor elképzeltem, hogy felső kabát és kalap nélkül menekül tőlem, az ő szeretett gyerekétől... Csak azért akartam őt utolérni, hogy még egyszer hevesen megcsókoljam s megmondjam neki, hogy tőlem ő ne féljen, megnyugtassam, hogy nem futok én ő utána, ha ő nem akarja, hanem visszatérek egyedül a mamához. Megláttam végre, hogy befordult egy utcába. Az utcához szaladva és szintén befordulva abba, még egyszer láttam őt magam előtt... De erőm elhagyott: sírni, kiabálni kezdtem. Emlékszem, hogy futtomban összeütődtem két járókelővel, akik megálltak a gyalogjárón és csodálkozva néztek mindkettőnket.

- Papácskám! papácskám! - kiáltottam még egyszer, hanem akkor hirtelen megsiklottam és felbuktam egy kapu előtt. Éreztem, hogy arcomat elborította a vér. Egy pillanat mulva elvesztettem eszméletemet...

Meleg, puha ágyon ébredtem fel s kedves, szíves kifejezésű arcokat láttam magam körül, akik örömmel fogadták magamhoz-térésemet. Megláttam egy öregasszonyt, orrán pápaszemmel, meg egy magas termetű urat, aki nagy részvéttel nézett engemet, azután egy igen szép, fiatal hölgyet, végre egy ősz öreg urat, aki kezemet tartotta és az óráját nézte. Uj életre ébredtem. Azok egyike, akivel futtomban összeütődtem, X. herceg volt s én éppen az ő háza előtt estem össze. Miután hosszas utánjárással megtudták, hogy ki-féle vagyok, a herceg - ugyanaz, aki az Sz-cz hangversenyére apámnak belépő-jegyet küldött, - a különös eset hatása alatt elhatározta, hogy bevesz engem a házába és a saját gyerekeivel együtt fog neveltetni. Nyomozni kezdték, hogy mi történt apámmal s megtudták, hogy azt már a városon kívül, tébolyodottsága rohamában fogták el. Kórházba vitték, ahol két nap mulva meghalt.

Meghalt, mert ez a halála elkerülhetetlen, egyedüli következménye volt az ő egész életének. Meg kellett halnia, mikor látta, hogy mindaz, ami életét fentartotta, egyszerre összeomlott, eltünt, mint az álom, mint a testetlen, puszta rémkép. Meghalt, mikor utolsó reménye is eltünt, mikor egy pillanat alatt teljesen világossá lett előtte, hogy puszta ábránd volt mindaz, amivel magát ámította és életét támogatta. Az igazság egyszerre rávilágított kérlelhetetlen fényével s ami hazugság volt, azt ő maga is hazugságnak látta már, élete utolsó órájában meghallott egy csodálatraméltó géniuszt, mely ugyanezt mondta neki és végképen kimondta rá az ítéletet. A geniális Sz-cz hegedűhúrjairól leröppent utolsó hanggal világossá lett előtte a művészet titka s az örökké ifjú, hatalmas és igazi lángész az ő igazságával egyszersmindenkorra eltaposta őt. Úgy történt, hogy minden, ami őt egész életében csak titokzatos, homályos évődésekkel tartotta, minden, amiről ezidáig csak álmodozott és ami álomlátásaiban elérhetetlen és megvalósíthatatlan volt, mint ahogy ez időnkint jelentkezett is előtte, de amit ő félve került ki, élete hazugságaival kerítve el attól magát, - minden, amit előre érzett, de amitől egész idáig rettegett, - mindez egyszerre, hirtelen világossá lett előtte, kinyiltak szemei, melyek idáig makacsul nem akarták elismerni, hogy a világosság - világosság, a sötétség - sötétség. De az igazságot elviselni nem birták a szemei, melyek először látták meg mindazt, ami volt, van és azt, ami ő reá vár; az igazság fénye meggyujtotta és elégette az eszét. Ez a fény hirtelen, egyszerre, elháríthatatlanul csapott le rá, mint a villám. Megtörtént most, amit egész életében remegve, zsibbadozva várt. Úgy látszott, hogy egész életében feje felett függött a hegedű, egész életében kimondhatatlan gyötrelemmel várt egy pillanatra, mely rá fog szakadni - s végre leszakadt rá a - bárd. A bárd lecsapása halálos volt. Meg akart szökni a rászakadt ítélet elől, de nem volt hova szöknie: eltünt az utolsó reménység, elveszett az utolsó mentség. Meghalt az is, akivel annyi sok évig vonszolta az életet, aki miatt ő nem tudott élni, meghalt az, akinek halála után pedig ő, az ő vak hite szerint - egyszeribe új életet kezdhetett volna. Végre egyedül maradt, nem volt útjában senki és semmi: végre szabad volt. Utoljára, görcsös kétségbeeséssel akarta még magát egyszer megítélni, elítélni kérlelhetetlen szigorúsággal, mint valamely részrehajlatlan bíró; de megrokkant hegedű-vonója csak szegényesen ismételhette a lángeszű hegedűs utolsó zenei frázisát. Ebben a pillanatban a téboly, mely őt már tíz év óta kerülgette, elkerülhetetlenül meglepte.

Jegyzet

1. Közmondás, azzal a jelentéssel, hogy az idegenből jövő embernek nagyobb a híre, mint a valósága.